Track 6-15. Karinthy óta tudjuk: a cirkusz nem csupán a flitterek és a hihetetlen csodák világa, de a lélekszakasztó kiszolgáltatottság szimbóluma is. Ilyennek láttatja mindenesetre a modern művészet szinte valamennyi alkotója, aki a cirkusz, a mutatványos élet témakörével foglalkozik. Márpedig szép számmal akadnak ilyenek. A franciák –Degas, Toulouse-Lautrec- nem csak a mozgás és az illékonyság káprázatát viszik vásznaikra: a kimerevített cirkuszi pillanatképeken ránk mered a légies látvány mögött megfeszülő, lélegzetelállító drámaiság is. És a cirkusz szociografikus; olykor egyenesen démoni arca végigvonul a modern művészeten. Mándy Iván és Lázár Ervin mesés cirkusza mellett vándorútra kel, sátrat ver a lelkünkben a magárahagyatottság félelmetes, groteszk cirkusza is: Picassótól Aba-Novákon át Max Ophulsig, aki a Lola Montes című filmben Liszt szerelmének, Marie D’Agoult grófnőnek kegyetlen sorsát szemlélteti a cirkuszi menazséria hátterével. Valószínű, hogy az orosz művészek sem csupán az ottani cirkuszművészet bűvöletének adóztak cirkuszi szerzeményeikkel. Zenéjükben a cirkusz: világfilozófia; a keserű öngúnnyal elviselt megtöretettség ikonja. Dimitrij Kabalevszkij 1938-ban egy moszkvai gyermekszínház számára komponálta a Komédiások szvitet. A harsány bohócmaszkok mögül rémísztően emberi bohóctekintetek pillantanak a szemünkbe. A 10 tételes szvitet az RCA Victor Szimfonikus Zenekar élén az ugyancsak orosz Kirill Kondrashin dirigálja.
Track 1-5. Aram Hacsaturján Maskarádé-szvitje a Ravel Valse-ából ismert módon, démoni erejű valtz-cal kezdődik. A Lermontov tragédiája nyomán írt mű tánctételei mindegyre a könyörtelenül és vadul röpítő karusszel riasztó fafiguráinak képét idézik elénk: egy megállíthatatlanul végzetébe sodródó világ tablóját nyújtják.
