Zenei kincsestár

1-4. A zenetörténet egyik legszomorúbb sorsú tehetségének, Franz Schubertnek kevéssé ismert, első szimfóniája csendül fel ma este a Zenei Kincsestárban a Drezdai Staatskapelle előadásában, Sir Cilon Davis vezényletével. Erről a visszahúzódó természetű komponistáról is elmondhatjuk, amit a Bach-fiakról állítottunk nemrégiben: árnyékmuzsikus volt. Ha nem is vérségi, de szellemi leszármazottja a Haydn, Mozart és Beethoven nevével fémjelzett gigászi örökségnek. Talán ezért, hogy legbiztosabban a kamarazenében és egy még intimebb világban: a dal műfajában mozgott. Szimfóniái –az első hat különösképpen- a nagy hármas hatása alatt állnak. Schubert az elkésett bécsi klasszikusnak mutatkozik bennük: nagy felkészültséggel, és –amint az nem-szimfonikus műveiben érzékelhető- az elkésettségének tudatából eredő kételkedéssel. Az 1813-ban keletkezett, első Schubert-szimfónia ragyogó D-dúrjának megfelelően még csupa életerő, kirobbanó lendület és bizakodás. A mindhárom nagy mestert megidéző szerzemény Mozart Párizsi szimfóniájának látványos kezdetét idézi, majd Beethoven ősereje és Haydn finomságai is szóhoz jutnak benne. Lenyűgöző – kivált, ha tekintetbe vesszük, hogy egy 16 esztendős kamaszfiú komponálta –mit sem sejtve még az rá váró élet kilátástalanságáról.