Bucsy Levente olvassa fel írását
Bucsy Levente: Testvérek
Van valami izgalmas abban, amikor egy társaságban testvérek kezdenek el egymással beszélni. Erre akkor kezdtem el figyelni, amikor nemrégiben egy pajtikám a mi családunk esetében rámutatott: „Ti nektek olyan jó, látszik, hogy van külön nyelvetek, külön világotok! Ez mások számára hidd el, tökre érdekes!”
Biztos nem arra gondolt, hogy mindőnk szájában van külön nyelv... De tényleg! Rabul ejtett ez az észrevétel, és én is elkezdtem egyes közegekben testvérek párbeszédeire egy kicsit jobban odafigyelni...
Van egy hozzám közel álló család, ahol leány testvérpár van. Az egyszerűség kedvéért nevezzük őket Körtének és Almának! Sem Alma, sem Körte nem egy nagyon bőbeszédű leányzó, de többször megfigyeltem, hogy amikor megy „a témázás” egy nagyobb brancsban, köztük különös pókháló feszül, ami ugye elsőre nem észrevehető, csak ha valaki beleakad, akkor szembesül vele, hogy „ezek itt ketten” valami különleges anyaggal vannak összekötve.
Múltkor egy asztalnál ültünk Körtével és Almával, amikor egyszer tényleg szó szerint „kiszálltak” a társalgás fősodrából, és – remélem: ha magukra ismernek sem sértődnek meg – verbális pittyegésbe kezdtek egymás közt, úgy, hogy az tényleg nem zavart senkit, mégis: láthatóan ki tudtak tárgyalni valami biztosan nagyon-nagyon fontos dolgot.
Szóval nagyon izgi ez. És minél többször alkalom adatik ezt skubizni, annál inkább foglalkoztat, hogy ez részleteiben hogyan működik. Nem azért, de már a „lebuktatással” is megpróbálkoztam. Alma és Körte egy alkalommal a fent említett módon pittyegtek az asztalnál, mire én is kiszállva az alapbeszélgetésből, rákérdeztem, hogy: „Ti meg mit pittyegtek itten?”. Először talán azt sem tudták, mire akarok kilyukadni, de aztán amikor – divatos szóval élve – el-stand-up-oltam, amit szerintem műveltek, rájöttek, hogy ami kifelé ilyen fura, az nekik befelé, egymás közt teljesen természetes, olyan, akár a ki- és belégzés.
Almának és Körtének, mint minden más, „normális viszonyú” testvérpárnak (tényleg! Van ilyen?), megvannak a maguk kódrendszerei. Amely identitást képző kódrendszerek nélkül nem is lennének azok, amik és akik – Alma nem lenne Alma, Körte pedig talán Szilva lenne, vagy ha nem, hát Kisnyúl.
Még tovább menve azért valahol több ez, mint alkalmi izgalom, eseti viccforrás vagy helyzetkomikum. A gyerekeknek – én legalábbis úgy látom a legklasszabb kicsiken – a fejlődésükben láthatóan szükségük van a társas érintkezések ezen formájára is: a testvéri kommunikációra, legyen az akár veszekedés vagy – csúnya szóval élve – kooperáció. Persze legfőképpen akkor, ha van testvér; sokan ugyanis, akik családot terveznek, megelégszenek 1-2 gyerkőccel abból a megfontolásból, hogy ennyit tudnak felelősen fölnevelni. De a szülőkén kívül van egy másik optikája is a dolgoknak: a testvéreké; nem, valamilyen létében is kérdéses intézmény névtelen brit tudósai, hanem számos, megalapozott szociológiai felmérés bizonyítja – és mi tudjuk, hit és bizakodás kérdése is –, hogy a családban, méghozzá nagycsaládban, megint mondom, több testvérrel felnövő gyermekek vágnak neki az életnek nagyobb eséllyel testi-lelki egészségben, és boldogabb életre is számíthatnak.
Oké, kiragadott példa, de ha nekem a négy testvérem közül bármelyik is nem lett volna, nem csak a személyükkel vagy a sok közös, boldogító, gazdagító élménnyel lennénk szegényebbek mindahányan, hanem például magam az Általuk megismert világ, felém „kiközvetített” darabkájával is, például közös ismerőseinkkel, barátainkkal.
Igazából ma ennek a felfedezésnek az örömteli motívumait szerettem volna a Kedves Hallgatóval megosztani oly módon, hogy arról, most kivételesen, ne csak a testvéreim tudjanak.
