Bucsy Levente olvassa fel írását
Bucsy Levente: Büszkeség – „de” nélkül
Két héten át most ez volt a főesemény: kiváltságosok ezrei tomboltak a Margitszigeten, és százezrek csaptak öklükkel a levegőbe a magyar női és férfi vízilabda-válogatottat figyelve egy-egy gólnál vagy az ellenfél kivédekezett akcióinál. A végeredmény ismert, Merész András hölgykoszorúja a dobogó harmadik fokára állhatott fel, Benedek Tibor fiai – vagyis életkorát tekintve inkább „öccsei” – pedig a döntőig száguldva szereztek ezüstöt.
Nem véletlenül használok most olyan kifejezéseket, ami a férfiak esetében érdemszerzésnek tünteti fel az Európa-bajnoki második helyezést.
Van ugyanis Magyarországon egy olyan jelenség, aminek ernyője alá beállva megannyian igazolják véleményüket. Ez pedig nem más, mint a hungaropesszimizmus, aminek már a felemlegetése is szinte beteljesíti magát. Az elmúlt két hét viszont minden pillanatában ennek a mantraként ismételgetett népbetegség ellenkezőjéről szólt, aminek most nem átallok hangot adni, egyébként pedig nagyon jól is esik, mást ne mondjak, büszke vagyok rá.
Miért is alakulhatott ez az időszak ilyen felemelően annak ellenére, hogy sokak várakozásával ellentétben nem sikerült aranyat nyernie egyik nemzeti vízilabdacsapatnak sem?
Bár Merész András női kapitány úgymond könnyebben kezelhető és ezért megismerhetőbb ember, valahol Benedek Tibor személyisége körül találtam meg ennek az okát.
A férfiak edzője nehezen kezelhető örökséget vett át: Kemény Dénes másfél évtizeden át minden lehetségeset megnyerve lépett hátrébb a kispadtól, három olimpiát megnyert edzőként, de megfürdették őt világ- és Európa-bajnokság végén is. A 2012-es londoni olimpiára már nem sikerült felpörgetnie a dinoszaurusz-válogatottat, így radikális váltást láttak szükségesnek a sportági berkeken belül. Ma már nyílt titok, hogy Kemény Dénesnek erős befolyása volt arra, hogy ki legyen az utódja, ő ambicionálta emblematikus játékosa, Benedek Tibor szövetségi kapitányi kinevezését. Nem érdemtelenül. Benedek Tibor is mindent megnyert itthon és külföldön is (játékosként), mígnem az Európa csúcsán teljesítő olasz klubvízilabda egyik legnagyobb bázisát bízták rá játékos-pályafutása alkonyán, Rómában. Kemény azonban „hazahozta”, Benedek Tibor pedig megdöbbentően ambiciózus és részletes szakmai programot tett le a döntnökök asztalára, az új korszak első jelentős céljának kitűzve a 2014-es Eb csúcsszintű eredményét. A siker „koraszülöttnek” bizonyult, a tavaly kicsit le is sajnált válogatott az ő vezetésével feladatot feladat után teljesítve megnyerte a barcelonai világbajnokságot, ami beigazolta: ez már egy másik korszak, új az étvágy, új emberek új lendületet véve, új stílusban újból a régi sikerek irányába fordulnak.
A mostani Eb-n is ez a Benedek Tibor-féle étvágy volt a fantasztikus. Hogy érezni lehetett a stratégiát a medenceparton és a tévé előtt is. Hogy a szerbek elleni csoportmeccsen férfias agresszió kell; hogy a horvátok ellen demoralizáló megoldások sora; hogy az olaszok ellen sok-sok türelem. De minden meccset összekapcsolt a szinte harapható győzni akarás, ami szükséges ahhoz, hogy hiányérzet nélkül távozhassunk a meccsről. A döntő előtt minden mérkőzést meg is nyertünk. A döntőben viszont érdekes módon hiába kaptunk ki nagyon simán Szerbiától, a közönség nem fordult el a csapattól, és ez nagyon hihetetlen volt: a lelátón együtt mindenki világosan érzékelte, hogy a csapat minden követ megmozgat a drukkerekért és a nemzet öröméért.
Valahogy nem hallhattunk egyetlen olyan hangot sem, hogy lám, a csoportküzdelmek során milyen simán nyertünk a szerbek ellen, most meg „semmi”. Szinte felfoghatatlan módon Benedek Tibor és a csapat mögött az elveszített döntő után is legalább olyan támogatás áll, mint előtte.
És ez így van jól. Hátborzongatóan jó átélni, hogy valamit egy egész ország hasonlóan él át és érez, pláne úgy, hogy nem fájdalmas vagy vérlázító dolog kovácsol minket össze... Úgy tűnik, lassan megtanulunk együtt értékelni jó dolgokat, olyanokat is, amelyeket korábban talán nem feltétlenül láttunk jónak, lelkesítőnek, vagy néha egyenesen bosszantónak véltünk – hát persze, volt nem kevés sikertelen mérkőzése is a Kemény-csapatnak, és Benedek Tiborék sem most szenvedték el utolsó vereségüket.
Benedek Tibor szemlélete, ez a sokat hallott és most meg is tapasztalt szuggesztív hozzáállás akkor is elhiteti a játékosokkal, hogy adnak a nemzetnek, amikor 6-9-es állásnál egy emberelőnyös helyzetből sikerteleneknek bizonyulnak. Nem szemfényvesztés ez, korántsem: nem árt tanulnunk abból a mentalitásból, hogy minden, ami történik körülöttünk, pláne ha a végkicsengése pozitív változást hoz hangulatunkban vagy életünkben, előre visz minket – akár egyénileg, akár közösségileg.
A magyar emberek közérzetét jobbá tette az Eb-n szerzett ezüst- és bronzérem. Mindkettő mögött iszonyatos erőfeszítések állnak és munka, lemondás, ez utóbbit Merész András sosem szégyelli hangsúlyozni, megható pillanat is volt a női bronzmeccs utáni első pillanat – családtagjai valahogy közel férkőztek a kapitányhoz, és együtt örültek a medence partján.
És igen, nyugodtan gondoljunk bele: ennek nincs vége! Páros években mindig van Eb, páratlan években világbajnokság, és ami a műfajban a töltekezés netovábbja, a négyévenkénti olimpia – korábban az ötkarikás játékok a mi műfajunk volt, és hogy újra az legyen, maga a végigküzdött út is rengeteg büszkeséget tartogat – „de” nélkül.
