Jávor Béla olvassa fel írását
Jávor Béla: Haza
Amikor még kommunizmus volt és a szabadságjogok közül az utazási szabadság is hiányzott (és még mennyi más), akkor háromévente utazhattunk csak Nyugatra, így nagy Ny-nyel. Ezért azután mindig kihasználtuk a megengedett 30 napot. Görögország, Skandinávia, Szicília alaposan át lett vizsgálva, s mivel még nem volt mobiltelefon, közben is csak egy vagy két telefonhívás adta tudtunkra, mi van itthon, s mi van velünk. Az utazás nem csak térbe és időbe, de más világba is kiragadott minket. Elmaradt a mindennapi ritmus, el a megszokott kötelezettségek, el a környezet, el a napi újságok, el a telefonok, el minden, ami a hétköznapokat jelenti. Kiléptünk, nem csak az országból, de addig megszokott életünkből is. Más kultúrába, más környezetbe, más tájakba, más életbe. Egyetlen kapocs a magyarsággal a Szabad Európa Rádió volt, amely a 19, 25, 31, 41 és 49 méteres rövidhullámon bárhol megszólalt, Agrigento-ban a tengerparton éppen úgy, mint a Sogne fjord partján, Kréta szigetén épp úgy, mint Párizsban. Mindazok, akik még nincsenek negyven évesek talán most nem is tudják, miről beszélek, hisz a Szabad Európa Rádió számukra épp oly ismeretlen, mint ahogy ismeretlen a vasfüggöny és a sajtószabadság teljes hiánya, s persze ismeretlen a határok átléphetetlensége is.
Hosszú évek óta csak napokra vagy egy hétre utazom külföldre, de most augusztusban barátaimmal beültünk egy komfortos autóba és elutaztunk két hétre a Balti országokba, Litvániába, Lettországba és Észtországba. Megtettünk majd 5000 km-t, s megnéztünk mindent, amit e két hét alatt megnézhettünk. Ez a három ország rosszabbul járt, mint mi, mert minket csak elfoglalt a szovjet imperializmus, de őket meg is ette, bekebelezte, szovjet tagköztársasággá tette. Pedig ezek a népek a második háború előtt független, önálló államok voltak, nem szláv nemzetek, az észtek éppen rokonaink is nyelvileg, (más kérdés, hogy ezt a rokonságot most úgy ápoljuk, hogy bezárjuk az észt nagykövetségünket, de ez más kérdés).
Jártunk azon a Saaremaa szigeten Észtországban, amely zárt terület volt négy évtizedig, mert szovjet támaszpont volt az egész sziget, jártunk a vilniusi és rigai templomokban, amelyek az ateizmus múzeumai voltak negyven évig. Jártunk Litvániában a Kur- félszigeten, amelynek ma is egyik vége orosz terület, a Kalinyingrádi enklávé része. (Kalinyingrád valaha Königsberg volt, ahol egy „jelentéktelen”, nem orosz ember, nevezett Immanuel Kant alkotott filozófiai rendszert. Mindhárom országra jellemző, hogy szinte sosem voltak függetlenek és szabadok. Az évszázadok hol német, hol dán, hol svéd, hol orosz megszállást hoztak, ennek megfelelően főként német, Hansa városképet mutatnak városaik. Tallinn egy magasságban van Stockholmmal, augusztus végén volt is 14 fok maximum és egész napos eső. Ez itt már az ősz. Észt nyelvrokonaink szeretik duplázni a hangzókat, Tallinn-nak nem csak a közepe, de a vége is dupla, a hotell is két l-lel írandó és még számtalan szó.
Nem tagadhatják le 50 éves orosz megszállásukat, a tallinni benzinkút vécéje rosszabb, mint a mienk, olyan oroszosan koszos, de a tengerpart negyven méteres homokstrandja tiszta, a kocsmák pultja is, jók a sörök, bár ételeik meg sem közelítik a mieinket, kivéve a főtt füstölt disznófül, csíkokra vágva, fokhagymásan megtanulandó és itthon is alkalmazandó. Ahogy definiáltam: ők a legnyugatibb keleti európai államok, ami fordítva is igaz, a legkeletibb nyugat-európai államok.
És amilyen jó volt két hétre újra, hosszú-hosszú évek után kiszakadni, olyan jó volt újra hazatérni. A Szabad Európát most az okos telefon internetje próbálja helyettesíteni, nem teljes sikerrel. A napi vircsaftból történt kiszakadás most is sikeres, a szellemi pihenés ismét tökéletes, még ha a fizikai fáradtság jelentős is.
Itt-ott elér az ügyfelek telefonja, a szerencsétlen baloldali főpolgármester jelölt önkarikatúrájú videója, de mégis más világban vagyunk két hétig.
Újra nyilvánvalóvá válik az igazság: el kell menni hosszabb ideig, hogy örülj hazajönni. Nincs ez másképpen és nem is lesz. Sosem tudnék emigráns lenni és számomra ma is a legnagyobb büntetés a száműzetés lenne. Szegény Ovidius, Rómából került Tomiba, a mai Constancába. Ez nekem ma is ugyanolyan szörnyű lenne, mint neki volt.
- Azért élünk a világban, hogy valahol otthon legyünk benne – mondta Tamási Áron s igaza volt. Menjünk el a nagyvilágba, hogy jó legyen hazajönni ebbe a veszekedős, sokszor pitiáner, néha elviselhetetlen, de mégis szeretett saját hazánkba.
Mert ezért vagyunk boldogok mi, magyarok.
