Bucsy Levente olvassa fel írását
Bucsy Levente: Két kerék plusz, négy mínusz
Amikor 2013. januárjában Lance Armstrong amerikai kerékpáros-legenda az amerikai tévénézők színe előtt vallotta be tüzetesen, miként csalt egész pályafutása során a doppinggal, komolyan azt hittem, a sport éltető erejében, de még a soha fel nem adásban hívők pofán verése ezzel a csúcsára ért.
Ismert, a most 42 éves Armstrongnál 25 éves korában – a hivatalos orvosi jelentések szerint – az agyában és a tüdejében is áttéteket képző hererákot diagnosztizáltak. Brutális terápiákkal lenullázták, majd elképesztő iramban „újraépítették” a szervezetét a csodadoktorok, nem is akárhogyan: a következő évben rákellenes alapítványt hozott létre, és még mindig nem volt 3 év távra a betegség kezdetétől, máris a csúcson tért vissza: 1999-ben szerzett Tour de France-elsőségét 2005-ig még 6 alkalommal megvédte. A megdönthetetlen csúccsal a zsebében azonnal visszavonult, négy évre rá azonban megint ott volt a Tour rajtjánál, és összetettben rátekert a dobogó harmadik fokára. A doppingvád 2012-ben érte utol, ami ellen az említett interjúig hadakozott, végül viszont mindent bevallott, és mindent elvettek tőle.
Armstronggal együtt a krónikák szerint 118 profi kerékpárost tiltottak el a versenyzéstől szerek miatt. De aki azt gondolja, hogy a csalók kreativitása véges, nagyon téved; új divat van kibontakozóban. Noha sporthírek szerkesztőjeként magam kifejezetten azért kerültem korábban a profi kerékpáros hírek közlését, mert az általános vegyi csalás miatt meggyőződésem szerint nincs helyük a sportolókról szóló hírek között, most újabb muníciót kaptam.
Szóval a jelenleg is zajló „spanyol Touron”, a Vuelta elnevezésű versenyen már nem is a lovasokat, hanem a paripákat „lövik”, és ha a hírek igazak, magyar „szerrel”: egy gyűszűnyi elektromos rásegítéssel. 2010-ben még nem tudták bizonyítani a „motorvádat” Fabian Cancellara esetében, de a mostani Vuelta hetedik szakaszán szökéssel – tehát a mezőny lehagyásával – próbálkozó Ryder Hesjedal esésekor minden kiderült. A – hát hogy is mondjam – sportoló épp egy hegyen iszkolt felfelé, amikor kiperdült alóla a drótszamár, a flaszteron elterülő kerékpár pedig tovább pörgött a nem csillapuló kerék miatt.
Látva a rengeteg szponzori feliratot azért csak nem hagy nyugodni valami. Bárki, aki a nevét, a cége logóját adja ehhez a mocsoksághoz, részvényese a csalásgyárnak. Értem én, hogy a hamisságon kapott sportoló hálás reklámfelület (a pénznek nincs szaga), és lehet, hogy a Forma–1-es istálló tulajdonosát is eléri a kísértés gyengébb autót fejleszteni, hogy minél többször körözzék le kocsiját az élen haladók, ezzel szaporítva a megjelenések számát.
De az igazságérzet azért nem hagy nyugodni, hisz minden egyes pályafutás végével sokkal több is csorbul, mint egy-egy versenyző anyagi jóléte, jó hírneve, serleg- vagy éremkészlete.
A kerékpározás, csakúgy, mint megannyi sportág, a küzdés, a fel nem adás szimbóluma, túlsúlyosoknak a fogyás és a szív erősítésének ígéretével, közlekedőknek pedig a leggyorsabb A-ból B-be jutás lehetőségével kecsegtet. Mindaz, aki kerékpáron több ezres hágókat teljesít, naponta akár többet is, ráadásul versenykörülmények között, elvileg erősítenie kellene a pozitív üzenetekben úszó képet a teljesítményről, ehelyett viszont elhalványítják a küzdés viszonyítási pontját, a hitet, hogy a kerékpározás jó bármire is.
A pályafutásokkal pedig bálványok, sztárok – unalomig ismételt szavammal élve: példaképek – hullanak a porba, ami minden egyes alkalommal gyomron vágja az embernek a példaképbe mint zsinórmértékbe vetett bizalmát.
Mert ha csak a két kerék lenne, semmi plusz, a négy kerék is kilehetne köztünk, „mínusz” nélkül.
