szerkesztő: Marton Árpád
Ormándy Jenő és a Philadelphia Zenekar ma Dimitrij Sosztakovics 47-es opusszámú, 5., d-moll szimfóniáját játssza egy 1975-ben készült, lenyűgöző felvételen. Miután a sztálini hatalom pellengérre állította Kisvárosi Lady Macbeth című operájának avantgárd hangvételéért, Sosztakovics ravasz megoldáshoz folyamodott. 1937-ben írt szimfóniájában látszólag a rendszer által elvárt diadalmas derűlátás hangját üti meg. Csakhogy a monumentális, klasszikus arányú alkotás szinte filmzeneként, narratív módon vall egyén és társadalom, szabadság és elnyomás, szabadulni vágyás és jogfosztottság kérdéseiről. A komponista belső baráti köréhez tartozó operaénekesnő, Galina Visnyevszkaja így emlékezik meg az 5. szimfónia születéséről: „Hallgatása közben feltárul a pokol összes kínja, amit a zeneszerző átélt. A komponista a zene nyelvén mondja el azoknak az éveknek a történetét, olyan hihetetlen szenvedéllyel és bátorsággal, ahogyan egyetlen író vagy festő sem tudta ábrázolni.” A fináléban – folytatja Visnyevszkaja – „a hegedűk végtelenül ismételnek egy Á hangot, mely makacsul befészkel agyunkba, és a fanfárok győzelmi hangjai alatt is halljuk, hogyan jajveszékel és vonaglik kínjában a saját fiaitól meggyalázott Oroszország, jajgat, hogy már élni sem akar. … Dmitrij Sosztakovics soha nem beszélt a hitről, de természetesen, mint minden nagy művész, érezte önmagában Istent. Gyakran mondta: Minden Istentől való. … És Sosztakovics vitte keresztjét, néha elgyengülve a teher alatt, de mindvégig teljesítve feladatát. Minden művében dühödten, ugyanakkor szomorúsággal és mélyen szenvedve leplezi le a gonoszságot. Mennyi ellenállás van szimfóniáiban, e szavak nélküli monológokban; milyen tragikusan bontakozik ki előttünk Oroszország, mennyi fájdalom és szenvedés érződik bennük megalázott népe miatt. Ha zenére azt a jelzőt lehetne alkalmazni, hogy antikommunista, akkor Sosztakovics zenéjét pontosan így nevezném. Amikor először hallottam Ötödik szimfóniáját a washingtoni zenekarral és Rosztropovics zseniális vezényletével, szinte fizikailag éreztem, hogyan dől össze ez a világ, hogy mindjárt felperzsel az érzelmek rám zúduló lávafolyama, hogy eltapos az egész világot mételyező, ember voltából kivetkezett horda.”
