Bucsy Levente olvassa fel írását
Bucsy Levente: De ki az a Fricsay?
A világ számára kristálytisztán átlátható élettörténet Fricsay Ferencé. Ja, hogy mi meg azt sem tudjuk, ki ő? Hát nem véletlen, a XX. századi történelem bűneinek végtelen hosszú árnyékuk van...
No, de ne ködösítsünk, kezdjük a legelejéről, ugye az átláthatóság jegyében. Fricsay Ferenc 1914-ben, épp 100 éve született Budapesten, zenész családban. Édesapja a Horthy-rendszerben a hazai katonazenekarok fő-főmuftija volt, ebbéli minőségében fogta a tamburmajor pálcáját később a kormányzó fehér lova mögött is... Ferenc zene iránti fogékonysága 6 éves korában már egyértelmű volt. A papa, Richárd pedig, ahogy Leopold a kis Wolfgang Amadeus Mozartnak, sorra adta a kezébe a hangszereket az abszolút hallású gyereknek: a hegedűt és a zongorát még otthon „befalta”, de a Zeneakadémiáról diplomával kikerülve sem volt több 19-nél úgy, hogy ütőhangszereken, klarinétozni és harsonázni is megtanult – a zeneszerzés és karmesteri tanulmányok mellett. Abszolút jelképes Fricsay Ferenc felívelő pályájával kapcsolatban, hogy egyike volt azon egy-két tanítványnak, akit Kodály Zoltán valaha tegezőviszonyba engedett.
A szamárlétrát azért végig kellett járnia. 19 évesen a szegedi gyalogezred zenekaránál kezdett karmesterként, azonnal óriási sikerekkel – tudni illik nem sűrűn játszanak katonazenekarok Beethoven-szimfóniákat –, így a városi szimfonikusok vezetése is csakhamar az „ölébe pottyant”. Ekkor írta meg Verdire hajazó miséjét, amit Budapesten először bő egy hete hallhatott a nagyközönség az Operaház Fricsay100 Minifesztiválján. Valóban: a Jóisten sem nagyon menthette meg attól, hogy sztár legyen – arról viszont a történelem is „tehet”, hogy így lett az. A II. világháború záróakkordjaként a Gestapo keresni kezdte – anyja révén negyedrészt zsidó vér folyt ereiben –, családjával ezért Budapesten kezdett bujkálni. Az egész nagyon sorsszerű. A kurzusváltás után Fricsay, bár kapott egy-két operaházi évet, amikor fényesen bizonyított is, már a kommunistáknak nem felelt meg édesapja horthysta szerepvállalása miatt, így nem volt más választása, ha továbbra is vezényelni akart, ajtót kellett nyitnia a nyugati kérőknek. És azért legyünk reálisak: a sztárkarmesterség nemzetközi fogalom.
34 évesen Berlinben máris főkarmester lett a könnyen akklimatizálódó, hatalmas teherbírású zseni, később turnékra indult, bejárta a világot Salzburgtól Houstonig, Dániától Argentínáig. Magyar keresztnevét Soltival, Széllel, Ormándyval és Reinerrel ellentétben megtartotta, és büszkélkedett a zeneakadémiai képzéssel, de még a szegedi tanyasi parasztgyerekek zenei érzékenységét is gyakran hangoztatta. No persze ez mit sem érne, ha a sztárkorszakban nem vitt volna magával koncertjeire mindig egy-egy magyar művet vagy magyar szólistát. Hazánkat még a következőkkel is híressé tette: „a magyar Fricsay Ferencé” volt az első sztereó opera-lemezfelvétel, az első sztereó szimfóniafelvétel, az első sztereó rádióadás Németországban, és az első tévés operaközvetítés is. A YouTube-on fellelhető egyik németországi próbafelvételén minden instrukcióján akár nyelvismeret nélkül is átjön a legapróbb részletben is a „nagy egész” szemléltetése. Az első olyan művész volt, aki bakelitre mondta élete történetét, közben szólnak az általa dirigált, illetve fontosnak tartott zeneművek. Ha valaki zárványnak tartaná ezt a műfajt, gondoljon arra, milyen népszerűek ma a hangoskönyvek... Egyébként írásban is „termelt”, fontos könyvet adott ki Mozartról és Bartókról.
Fricsay mindemellett keresztény ember is volt. Istent is sokat emlegeti nyilatkozataiban, sőt amikor a gyomorrák megtámadta, Isten adományaként fogta fel a súlyos bajt, ami megtanít elmélyülni és számot vetni az élettel. Tragikusan korán, 1963-ban, 48 évesen meghalt – még mielőtt az enyhülés nálunk bekövetkezett volna. Pedig Fricsay nagyon szerette Magyarországot, haza akart jönni, de ezt már nem érhette meg, és Rákosi utódai sem engedték a magyar közönségnek, hogy munkájával bármilyen formában is találkozzon.
Mindenről, ami ő volt, még többet elárulhat most 92 éves személyi titkára, Csobády Péter, vagy éppen az az amerikai oboista hölgy, aki 94 éves kora ellenére a budapesti fesztiválra repült a tengerentúlról, csak hogy tisztelegjen egykori karmestere, Fricsay Ferenc emléke előtt.
Korábbi exkluzív lemezszerződésének hála a világ ma is legnagyobb klasszikus zenei lemezkiadó cége, a Deutsche Gramophon munkája jelentős részét kiváló minőségben megőrizte az utókornak, a budapesti Operaház pedig minden fellépésére kiterjedő, jegyzetelt emlékkönyvet adott ki a most zárult minifesztiválon. Elégtétel, ha már a történelem évtizedeken át nem engedett róla semmit sem tudni.
