Jávor Béla olvassa fel írását
Jávor Béla: Murci, füge, egér
November közepén illik lemenni a szőlőbe és megvizsgálni, mire jutott az újbor a pincében. Különösen, ha a szüret óta eltelt hat hét alatt erre nem volt mód, mert annyi a program, kötelezettség, százfelé szakadnék se volna elég. A must azonban magában is dolgozik a hordóban. Előbb szép lassan kiforrja a benne lévő cukrot, zavaros lesz, mint József Attila versében a Duna, de lassan bölcs is, ahogy mustból murcivá lesz. Milyen szó is ez a murci, amely már nem must, de még nem is bor.
Zaicz Gábor etimológiai szótárában a nyelvjárási murcos szóval egy a töve, amely sárost, piszkost jelent, 1832ben említik először. Akkor bizony már Kazinczy is ihatott murcit Széphalomban és Berzsenyi is Niklán. Magam is szeretem a murci fröccsöt, ezt a zavaros, csípős még nem újbort. Kifejezi ez is azt a zavart világot, amelyből az egész emberiség vétetett, s amely letisztult és tiszta, mai természet lett.
Ezt mondja Ferenc pápa, nem vitatva a Nagy Bumm, az Ősrobbanás elvét. Leveszem a kalapom előtte, mert nem emlékszem, hogy eddig bármelyik pápa bár gondolta de ki is mondta volna ezt. 400 évvel korábban ezért az inkvizíció előtt kellett volna felelnie, ha még a nyelvét a helyén hagyták volna és felelni tudott volna.
Tempora mutantur et nos mutamur in illis. Vagyis változnak az idők és változunk bennük mi magunk is. Csak egy nem változik, az, ahogy a mustból bor lesz, ez több évezrede így megy, amióta Noé apánk rájött, hogy is kell szőlőből bort készíteni. Lopóval egy palacknyit szívok és a fény felé tartom. Zavaros, igazi murci. Pohárba öntöm, szódát rá és megiszom. Egy éve nem élveztem ezt a semmihez sem hasonlítható ízt. Olyan, mint egy újszülött, már nem méhmagzat, de még beszélni nem tud. Csak sírni, de azt szépen. Mint legújabb unokám, akit holnap tartunk a keresztvíz alá és kapja a szép Ágoston Aurél nevet. Nem kis bátorság ilyen szent nevét adni egy gyereknek, meg tud-e felelni majd neki? Ha belegondolok 2078-at fogunk írni (én már nem), amikor annyi idős lesz, mint most én és remélem ő is murcit fog inni a csobánci pincében. Ha még lesz murci, ha lesz pince, és ha lesz Csobánc. De hisz Csobánc is több millió éves tanúhegy.
Körbejárom a szőlőhegyet a langyos novemberi délutánon és leszedem a félig megérett fügéket a Bajáról hozott, egykor nagyapám szőlőjében állt és ide átmentett fügefáról. Jó lesz szirupban puhára főzni, egy karika citrom közéje és a legjobb csemege, ahogy gyerekkoromban nagyanyám csinálta és a téli szünetben.
Már jönnénk el, amikor a bejárati ajtó sarkánál kisebb kupac morzsalékot veszek észre, olyan, mint a félretett, magokkal dúsított prézli. Nézem a rekeszben, ki van szórva és lyuk van a sarkán, mint ahogy a kukoricalisztnek is. Felemelem a rekeszt, alatta nagy tömegben szétszórva. Ez bizony egér, különösen, mert a kukoricaliszt között ott van elhullajtott nyoma is. Mit tegyünk, egeret kézzel nehéz fogni, egérfogóm pedig nincs, hisz sosem volt itt még egér s különben is menni kell, lassan sötét lesz. Összetakarítjuk a nyomokat, kidobjuk a kirágott és összemászott ételeket, mire a feleségem felkiált: Ott van! S tényleg ott tűnik el a fal egyik résében. Én utoljára 1956ban láttam egeret, amikor a forradalom alatt a bérház összes lakója leköltözött a pincébe és feljöttek az egerek a földszinti lakásokba, ahol mi is laktunk.
Emlékszem anyám még két hétig egereket üldözött és dolgozott a guillotin. Már abbahagyom a keresést, amikor meglátom a rekeszek alá tett üres üvegek mögött elbújva. Szemezünk, ki az erősebb. Igaz nem egyenlők az esélyek, neki az életére megy a játék, nekem csak a nyugalmamra. Azt minden esetre megállapítom, hogy szerencséje van, hogy nem vagyok macska, csak ember, mert akkor esélye se lenne. Igaz nekem is szerencsém van, mert ha nem egér lenne, hanem varánusz gyík, akkor én állnék rosszabbul. Itt van a kezem mellett egy éles brazil machete, de machetével nem lehet egeret ölni. Nézem az egeret, akinek így megzavartam több hetes békés kvártélyát. Tudod mit – ajánlom szabad elvonulást biztosítok, ha most eltűnsz! Ez elég gáláns ajánlat, de ő is tudja, hogy nem tudom agyonütni, csak megkergetni, viszont megfontolandó a szabad elvonulás fejében itt hagyni ezt a jó kosztot. (Azt nem tudja, hogy a kosztnak már vége, igaz van elég dió az asztal alatt). Hozom a söprűt, feléje bökök, könnyed piruettel kiszökik és a nyitott ajtó küszöbrésén keresztül, ahol kis lyukat fúrva bejött, gyorsan távozik.)
Hazafelé azon gondolkozom, a mesékben az egér mindig szimpatikus szereplő, de az életben senki nem akar egeret lakótársnak. Sok embertársunkkal is így vagyunk, szeretjük őket, de csak távolról, amíg nem a szomszédaink. Ők a mi felebarátaink.
