Jávor Béla olvassa fel írását
Meghalt Erdélyi Zsuzsanna
“Én lefekszek én ágyamba
Mind Úrjézus koporsóba
Nehéz álom el ne nyomjon
Csaló ördög meg ne csaljon.…..”
Olvasom a könyvet és hallgatom az eredeti hangfelvételekből kiadott lemezt. Ős öreg asszonyok, ükanyai hangon morzsolják a szavakat. A szavakat, melyeket ők is dédanyjuktól tanultak, akik ugyanúgy az övéiktől. Vissza évszázadokon át, a ködbe vesző magyar múltba.
Nem őrizték e verseket, e sorokat, e dallammá nemesedett imákat sem kódexek, sem Gutenberg János által kinyomtatott fóliánsok. Nem jegyezték le, nem kötötték könyvbe, nem falazták régi rendházak lépcsője mögé, nem felejtették el, s nem találták meg évszázadok múltán, mert nem voltak leírva. Ezt a mérhetetlen szellemi kincset, a magyar irodalom és vallásosság kincseskamráját az írástudatlanok őrizték hűséggel. A szó, a hang és a memória, nemzedékek tanítása és tanulása, az Arany János írta: “szájról szájra”, e szóbeli lánc adta a XX. század utolsó harmadáig ezen imák fennmaradását.
1968-ban jött egy asszony, aki magnetofonnal járta az országot s megszólaltatta az öregeket. Az utolsó percben. Hány, de hány állat- és növényfajta tűnt el az utolsó ötven évben, több száz vagy még inkább több ezer. Ugyanez a sors várt volna az archaikus magyar imádságokra. Az utolsó pillanatban ragadta meg a lehetőséget egy asszony, mert az utolsó harminc év egyre nyomorodó szellemisége, a szappanoperák közönségévé vált falusi öregasszonyok nem csak egykori nemes viseletüket vetették le s cserélték a szocreál “otthonkára”, de elfelejtették nemes imáikat is, hisz nem védte őket gazdag szellemi háttér, megtartó erő. A kicserepesedett szocializmus fájó faluja, a paraszti magántulajdon önállóságán felépült nagy paraszti család szétzüllesztése, a téeszbe hajtott (vagy előle kútba ugrott, padláson magát akasztott) férjek keserve még azzal is elfelejtette volna az imákat, aki templomjáró volt. És mit üzent a nyelv megtartásáról a hivatalos katolikus egyház a hetvenes években? Eltörölte a “malasztot” imáinkból, kicserélte “kegyelem”-re, s azóta négy kegyelemmel mondjuk az Angelus-t, s nemzedékek felejtették el az első magyar nyelvemlék kevés megmaradt, akkor még élő egyik szép szavát: a malasztot. Mi és ki védte volna meg a magyar archaikus imádságokat, ha nem jön valaki és össze nem gyűjti, s elénk nem teszi a Hegyet hágék, lőtőt lépék kötetben, mely revelációként robbant a hetvenes évek közepén.
Ahogy a katedrális is építi építőjét, s nem csak ő a katedrálist, úgy választja ki a munka is a maga mesterét. Nem mindenki volt volna képes a családban már meg nem is igen szólaló, elnémult vagy hallgatag öreg nénékből az imádságot felhozni. Ehhez Erdélyi János unokája kellett, akinek hozott talentuma az empatikus megszólítás és a megszólaltatás. A “Tanár néni”, ahogy a falusi asszonyok hívták, a tanár néni, aki úgy tud trécselni a fásládán, mintha mindig ott ült volna, akinek közvetlensége és a szavakon átsugárzó szeretete megoldotta a néma nyelveket.
Ez az asszony példát mutatott a szellem embereinek, miként kell az információkban, tudásban szegényebb, de lélekben semmivel sem kisebb társainkat megszólítani, megbecsülni; mindazt, amit ők tudnak tisztelettel megismerni és közkinccsé tenni. Arra is példát mutatott, hogy az értelmiségnek mi a feladata. Semmiképp sem a lefelé nivellálás. Ma, amikor a kultúra, a szellem, a civilizáció, a vallások piacán minden eladó, amikor áruvá válik a lélek is a kufárok kezén, hol az a Jézus, aki kötélből ostort fonván kiverné őket a templomból. Ma, amikor az értelmiség alantosul a pocsolya gondolatok gazdáival s együtt röhög vele, magát is a gondolattalanság sarába hempergetve, akkor a tanár néni példát adott arra, hogy éppen nem ez az értelmiség feladata, hanem az egyszerű, tudatlan, de minden emberi szívben fellelhető szép utáni vágyat felélesztve arra használni többlettudásunkat, hogy példát és mintát adva jobbra és szebbre juttassuk azt, aki még mindezekben hiányt szenved.
Nekem személyes veszteség is, hiszen negyedszázada együtt alapítottuk a Keresztény Értelmiségiek Szövetségét, s azóta is kellemes beszélgetések és kellemes vacsorák éltették e barátságot mindazokkal együtt, akiknek a keresztény értelmiség ma is fontos.
Nem tett ő mást, mint a gyöngyhalász, nagy levegőt vett és jó mélyen lemerült a magyar emlékezet hullámaiba, felhozván onnan a népi imádságok gyöngyeit, megmentve az egyre zavarosabb tenger pusztításától. Nem csak a magyar etnográfia, nem csak a szakrális néprajz, de a magyar lélek nagyasszonya is volt, s még egy ilyen nem lesz.
2015. február 13-án, 94 éves korában elhunyt Erdélyi Zsuzsanna.
