Bucsy Levente olvassa fel írását
Bucsy Levente: Mit okoz a teljesítmény?
Múlt pénteken lezárult, de lehet, hogy csak elkezdődött egy fejezet a (sport)életemben. Pár hónapos, viszonylag tudatos felkészülést követően lefutottam a balatoni félmaratont. A 21 750 méteres távot 1 óra 51 perc 18 másodperc alatt teljesítettem, a 293 férfi teljesítő közül 108.-ként. A felkészülés hajrájában három dolog történt: 1) 11 nappal a Keszthelyt Szigligettel összekötő verseny előtt egy internetes naplófélét kezdtem egy közösségi oldalon az utolsó napokról. 2) 9 nappal a verseny előtt megsérült a térdem, ami miatt edzeni nem, csak rápihenni mertem a versenyre, és még két nappal a nagy futás előtt is szurkált a fájdalom a lábamban. 3) A verseny napján úgy gondoltam, most valójában véget ér a futás számomra ezzel a hátam mögött hagyott pár hónappal, ha kell, még a versenyből is ki fogok szállni, nem teszem kockára az egészségemet.
Amikor célba értem, illetve már akkor is, amikor túl voltam a 15 kilométeren, megváltozott a koordináta-rendszer: most majd a maraton következik, vagy a mind a négy évszakban teljesítendő félmaraton, ami után félmaraton-mánia emlékérmet lehet kapni?
Az életben megszerezhető tudások egy része tapasztalati tudás, amivel csak akkor fog rendelkezni az ember, ha átlép egy-egy kaput. Magam sohasem voltam sportolóalkat, izegtem-mozogtam folyton, de a pingpongon, az iskolai focin és kosárlabdán kívül csak belekóstolgattam egy-két sportágba, de ne is nevezzük sportnak, inkább csak játéknak. A félmaraton lefutásával felnőttként birtokomba került egy talán komolyan vehető sportteljesítmény, ami egyrészt a rajta keresztül érkező elismerés által valós önbizalmat ad a hétköznapokra, másrészt új távlatokat nyit mindenféle olyan célok felé, amelyekre korábban legfeljebb csak vágyakozva gondolhattam. A falon mostantól ott lógó érem folyamatosan felhívja a figyelmemet arra, hogy nem vagyok a korábbi éjszaka zabáló egyetemista, és nem vagyok a több hónapos, több éves terveket már az első nehézség után feladó tizen- vagy huszonéves sem.
Kicsit röppenjünk is el a futástól, nehogy túlzottan letáborozzunk a Szigligeti vár bejáratánál...; mert tényleg általános buzdító erő keletkezik abból, ha beszámol az ember az ismerőseinek valamilyen mérhető eredményéről, és a visszajelzések pozitívak. Megszerezzük a jogosítványt, posztoljuk a Facebookra, és dőlnek a lájkok. Megházasodik egy tuti kis pár, közölnek róla néhány fotót, bombabiztos a siker! És ezeket nem szabad lebecsülni! Olyan erőforrások érkeznek ilyen módon is az emberhez, amilyenek korábban nem voltak elérhetőek. Lehet, hogy sokszor csak azt látjuk, hogy a kistestvér, a gyerek vagy az unoka csak ül a kütyü fölött és nyomkodja a magáét, de belegondolunk-e, hogy esetleg éppenséggel olyan dolgokkal töltekezik, amilyenekkel más módon aligha volna lehetősége? Hogy megosztja életének egyik parányi örömét, amire a visszajelzésekből építkezni tud, több lesz tőle?
Nemde mindannyian is pont azért keresünk közösségeket, társakat, barátokat, szerelmet, házastársat, hogy megosszuk, amink van, és a megosztás csúnya szóval élve egy emberek közötti interakció építő része legyen? Hát dehogynem!
Még tágabbra nyitva a dolgot: az ember minden egyes önkifejezése a másik emberrel, illetve emberekkel alkotott közösségét gazdagítandó jön létre. Teremtésünknél fogva mi még ehhez ajándékba kaptuk a nyelvünket is, illetve a lelkünket, aminek segítségével az ösztönszerűségnél minőségileg mélyebb kapcsolatba léphetünk egymással az önkifejezéssel kezdődő folyamatok során. A pap bácsik ilyenkor szoktak elérni a prédikáció azon pontjához – és milyen igazuk van –, hogy Istennek sajátos önkifejezési formája volt Jézus Krisztus belépése az emberi történelembe, amely ténnyel azóta is ki-ki rosszabbul vagy jobban „sáfárkodik”. Az önkifejezés kezdő mozzanata azonban szükségszerűen megtörtént.
Az emberi teljesítmény maga, illetve az erről megfogalmazódó üzenet is lehet tehát olyan önkifejezés, ami üzemanyagot vált az egyéni életútra, de kovásza is egymás „társas bátorításának”, tágabb összefüggésben pedig társadalmi üzenet szintjén is megjelenhet: „ha neki valami sikerül és előrébb jut tőle, nekem is érdemes célokat kitűznöm, amitől én vagy társas kapcsolataim, közösségi életem tovább léphet a maga szintjéről egy magasabbra”.
A Szigligeti vár bejáratánál egyedül, de együtt és együttesen is állva valami ilyesmit véltem felismerni.
