Bucsy Levente olvassa fel írását
Bucsy Levente: A Germanwings-katasztrófa után
Március 24-én 150 emberrel a fedélzetén lezuhant egy Barcelonából Düsseldorfba tartó repülőjárat az Alpok ormai között. A gép fedélzetén tartózkodott minden utas és alkalmazott életét vesztette. A tömegszerencsétlenség bekövetkezte után alig pár órával megtalálták a repülőgép fekete egyik fekete dobozát, amelynek hangfelvételéből a repülő pilótafülkéjében zajlott eseményeit rekonstruálták. Ennek során megállapították, hogy a gépet a mosdóba távozott kapitány helyett a másodpilóta vezette a szörnyűség bekövetkeztéig, ő kizárta a bejutás lehetőségét a vezérlőkabinba, majd szándékosan navigálta a lakatlan hegyláncok közé a légi járművet.
Hogy a történésekről ilyen sokat tudunk, valami egészen elképesztő. Hogy magával a hírrel mit nem művelt a hírszolgáltató ipar, nem kevésbé az. Az ember csak úgy üldögél a híradás képzeletbeli éttermében, hozzák neki a finomabbnál finomabb fogásokat, mígnem az egyik tányérba olyat kap, amit valami furcsa ösztöne miatt az étkezése csúcsának érez. Kikér még hozzá némi fűszert vagy egy újabb innivalót, ami a legjobban passzol az ételkülönlegességhez, fokozódik a nyálelválasztás, és féktelen habzsolás kezdődik. Természetesen az étel elkészítői számolnak annak lehetőségével, hogy ez adott pillanatban így lesz – hisz vannak tapasztalataik vendégekkel –, és árgus szemekkel fürkészik a fogyasztói elégedettséget, ami a konkrét ételkülönlegesség további fejlesztését irányozza elő számukra. Talán suttyomban még jól meg is sózzák vagy cukrozzák azt, hogy az ember szomjasabb is legyen, ezáltal eladható lesz néhány, addig parkoltatott vagy máshogyan nem eladható termék.
Hír volt, hogy a Germanwings gépe lezuhant, hír volt, hogy meghalt 150 ártatlan ember a gépen, és a természetes emberi kíváncsiság jogosan követelt választ arra, hogy mi volt az értelmetlen esemény gyújtópontja. A tragédia tálalása azonban átlépett egy határt. Hogy pontosan mikor, azt nehéz megmondani, de próbáljuk meg! Talán amikor egyértelműen kiderült, hogy Andreas Lubitz akarattal okozta saját és még 149 mit sem sejtő ember halálát, ott kellett volna a kutakodással, a tálalással, az ösztönök felkorbácsolásánál megállni. A BBC 5 W-s normái a hírláncolat eme pontján nyertek kielégítést is. Az angol kezdőbetűs kérdőszavak mindegyikére meglett akkor a válasz: ki, mikor és mit csinált, hol és miért, emellett pedig a plusz kérdőjel is kiegyenesedett, a hogyané.
A BBC normái nem véletlenül nem kíváncsiak többre. Nem kíváncsiak 18 pluszos videókra, hangfelvételekre a gép utolsó perceiből, határeset, hogy kíváncsiak-e Lubitz másodpilóta vonzalmára az Alpok lankáihoz, érzelmi viszonyára egy korábbi stewardess kolleginájához vagy magához az öngyilkossághoz; ezek már mind a bulvár kategóriájába tartoznak két héttel a baleset után. A BBC normái egy adott hír hírértékének szempontjait is meghatározzák, ezek közül egyik fontos például az érintettségé. Spanyolországban és Németországban, illetve az áldozatok révén érintett nemzetek hírközlőiben természetesen indokoltabb, hogy hosszú napok után is szerepel a hír, mint olyan országokban, ahol a cél a csámcsogás, a még egy és még egy bőr lehúzása az eseményekről.
Mert ugye van a szent kattintás, a szent nézettség, a hirdetők számára felmutatható fogyasztói bázis. Sajnos ki kell jelenteni, hogy az 5 W kitöltésén túl már nem a közösségi tájékoztatás a mozgatórugója egy-egy ilyen természetű hír követésének és újbóli tálalásának, hanem a szent fogyasztóibázis-felmutatás féktelen hajhászása.
Belegondolunk abba, hogy ennek mennyire következménye lesz, hogy baráti társaságainkban, a családi asztalnál, a buszon és a villamoson, az iskolába vagy munkába menet értékes párbeszédeket szorít ki a részleteken való csámcsogás? Hogy beterpeszkednek az életünkbe, a beszélgetéseinkbe a mi szempontunkból idővel lényegtelenné váló dolgok?
Ez az optika más megvilágítás alá helyezi a kenyai kereszténymészárlás eseményét is, ami pár nappal később történt egy iskolában. Remélem, most senkinek sem sérül ettől a vallási érzékenysége, de ki kell jelenteni, hogy nem a Germanwings-hírcunamihoz kellene mérni a szinte pontosan ugyanannyi halálos áldozattal járó kenyai szörnyűséget, mondván, akkor egyenlő mércével mérve a keresztények haláláról is essen ugyanannyi szó. Nem. A kenyai mészárlást sokkal arányosabban tálalta a sajtó, úgy, ahogy annak helye van, a tájékoztatásban rögzítve az események körülményeit, és pont. Ha megkérném, tegye fel a kezét, aki többet tud a kenyai eseményről, mint a Germanwings-gép lezuhanásáról, nem kellene sokáig számolgatnom a mancsokat, de ez nem a kenyai hír indokolatlan visszaszorításának következménye, hanem sokkal inkább a végtelenségig habosítható légikatasztrófa-hír médiában történt őrült tálalása.
Amit egy keresztény ember tehet a hírek „ízorgiájában”, az a tények megismerése utáni imádkozás az áldozatokért az egyik, illetve a másik esetben. A többivel – bár a további habzsolást megállni valóban nehéz – törődjenek csak a szakácsok és a mohók.
