Multikulturalizmus vagy inkulturáció
Horváth Pál olvassa fel írását
Multikulturalizmus vagy inkulturáció
Méreteit és jellegét tekintve merőben új jelenség tartja ma izgalomban Európa politikusait, a média és a véleményformáló értelmiség képviselőit, de egyre inkább kontinensünk közvéleményét is. A menekültek, a bevándorlók, a biztonságosabb vagy jobb életet keresők tömegei kérnek nap mint nap bebocsátást földrészünkre, miközben egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a más földrészekről, más kultúrákból korábban érkezettek nemzedékei sem illeszkedtek be abba a világba, amely befogadta őket. Két emberöltővel ezelőtt tárt kapuk fogadták számos helyen a más országokból, közötte távoli vidékekről, idegen kultúrákból érkező vendégmunkásokat, az egykori gyarmatokról beköltözőket, hiszen kellett az olcsó munkaerő és kellett úgymond a vérfrissítés elöregedő, demográfiai katasztrófa felé tartó földrészünk számára. A jóléti társadalom vonzásának köszönhetően folyamatosan és sokan érkeztek, akiknek az európai társadalmak és kultúrák világába való beillesztése érdekében megszületett a multikulturalizmus, a kulturális egymás mellett élés erősen liberális színezetű modellje. Ám az ezredforduló utánra a gazdasági recesszióval küzdő Európa megtelt, a bevándorolni akarók száma viszont egyre emelkedett, és kiderült az is, hogy földrészünk nem csupán a frissen érkezőket, hanem a korábban bevándoroltak gyermekeit, unokáit sem képes integrálni a befogadó társadalmak és kultúrák közegébe. A multikulturalizmus liberális víziója szerint persze erre nincs is szükség, hiszen sokféle kultúra, életmód, hit és hagyomány is élhet együtt, összezárva, egyetlen társadalmat alkotva, de egymástól elkülönülve; nem kell más hozzá, mint a kisebbségek iránti tolerancia, a másság passzív elfogadása, legyen az idegenből érkezett hit, életmód és szokásrend, vagy éppen a társadalmi többségtől önmagát erkölcsi, politikai irányultsága, szokásai, viselkedési mintái, értékrendje, vagy éppen szexuális identitása alapján megkülönböztetni kívánó szubkultúra. Mára ez a folyamat odáig jutott, hogy az összeurópai vagy a nemzeti önazonosság és kultúrális összetartozás helyét a hangzatosan kulturális sokszínűségnek nevezett gettósodás és szétforgácsolódás állapota vette át. Nem más ez, mint az európai civilizáció önfeladásának folyamata, amire akkor derül fény, amikor kiderül, hogy kontinensünk nem pusztán nem akar, hanem nem képes egy újabb idegen-áradat befogadására, hiszen a kulturális szétesettség küszöbén eleve képtelen integrálni a más kultúrával, értékrenddel, hittel érkezőket. Nem véletlen, hogy a közelmultban földrészünk talán legbefolyásosabb politikusa, Angela Merkel német kancellár kényszerült kimondani a multikulturalizmus csődjének diagnózisát, hiszen jól látható, hogy egy olyan Európa, amely nem a közös hagyomány, kultúra és a nemzeti identitások talaján értelmezi önmagát, hanem pusztán kisebbségek, másságok, szellemi, lelki és fizikai gettók konglomerátuma, sem élet-, sem befogadóképes nem lehet. A multikulturális társadalom képtelenségét mi sem mutatja jobban, mint az, hogy többségi közösség, meghatározó kulturális hagyomány, általános elfogadásra igényt tartó értékrend és életminta már nincs benne, hanem csupán réteg- és csoport-identitások, alternatív és rivális értékek és magatartásmódok. Nem arról van szó, hogy az idegenből érkezők tömegei zilálnák szét a többségi társadalom életét, hagyományát, kultúráját és hitét, hanem az a helyzet, hogy a multikulturális Európa elveszítette azt a szellemi és spirituális erőt, amely révén be tudna fogadni már-már semmibe tűnő saját önazonosságának végleges feladása nélkül más civilizációkból érkezőket. A multikulturális szemlélet feladása esetén azonban nem lehet megoldás a másik véglet, a többség kikényszerített életeszményeinek elfogadásán és kulturális monopóliumának elfogadtatásán alapuló fundamentalizmus sem, a kényszer-asszimiláció útja, amit szükségszerűen Ferenc pápa szavával élve a kapuk bezárása, a válogatás nélküli idegenellenesség, a szolidáris szeretet és a bármi, bárki el- és befogadására való képtelenség kísér. Nem ártana most sem, ha Európa ismét ráeszmélne korábban megtagadott keresztény gyökereire, más kultúrákkal való találkozásainak sikertörténeteire. Földrészünk II. János Pál pápa által megfogalmazott újraevangelizálási programja adna komoly esélyt arra, hogy egy régi-új értékrend és identitás felépítése révén a többségi, befogadó társadalom közege és partnere tudjon lenni a hozzá távolból, menekülőként, bevándorlóként érkezőknek. A migránsok jönnek és a jövőben is jönni fognak. A velük és általuk támadó konfliktus kezelésének módja pedig nem lehet más, mint egyfajta inkulturáció: egy olyan cserefolyamat, amelyben a befogadó közösség szilárd kulturális, szellemi kereteket és értékeket kínál, amelyekhez az érkező önfeladás vagy saját hitének sérelme nélkül viszonyulni, alkalmazkodni tud, a többségi közösség pedig a távolról érkezettek szellemi kincseiből merítve teheti magát gazdagabbá és sokszínűbbé.
