Jávor Béla olvassa fel írását
Jávor Béla: Csönd, béke, Csobánc
Ülök a malomkő asztalnál csobánci szőlőmben. Most jártam körbe a szőlőhegyet, amit tavasz óta nem láttam, s a gazda szemével nézem a gyönyörűen fejlődő szőlőszemeket, a nyári almafa termésének kavalkádját, a kis meggyfa első 21 szem meggytermését, a Bajáról hozott két diófa gyönyörű kiteljesedését. Nyár van, meleg és béke itt a csobánci szlőhegyen. Ülök az akácfa padon, előttem a Tóti hegy, Gulács, Szigliget és a Szent György hegy. A fügebokrokon száz növekvő füge, a két mandulafa közül az egyiken alig, de a másikon bő termés. Napos délután van, csak a méhek zümmögnek.
Itt, ha lemegyek a hegyről Káptalantótiba, nem állnak szír, afgán vagy afrikai menekültek a téren, és ha bemegyek Tapolcára, ott sem találok migránsokat. Micsoda szó! Természetesen latin. Mi még úgy tanultuk az iskolában, hogy emigráns. Az idegen szavak szótára szerint bevándorló, pedig nem csak az. Kossuth emigráns volt, de nem vándorolt be sehova, Rákóczi is emigráns volt, Kéthly Anna is, Márai Sándor is. Ők emigránsok voltak, de nem bevándorlók, ők kivándorlók voltak vagy, ahogy 1956 után az eltávozottakat neveztük: disszidensek. Ez is latin szó: discedere = külön ül vagy magyarul inkább külön áll.
Itt Csobáncon nincsenek sem disszidensek, sem emigránsok, sem migránsok, itt béke van és nyugalom, de tudom, nem így van ez az ország érzékeny pontjain. Mit gondoljak mindarról, hogy naponta 600 - 800 idegen lép át a zöld határon, mert jönnie kell. Kell? Kell, élete védelmében, gyerekei felnevelése végett, mert nem maradhat hazájában. Nem csak, mert ellenségei letartóztatják vagy megölik, hanem, mert nem tudja felnevelni a gyermekeit vagy, mert csak jobb létre vágyik. Emberül akar élni. Felróható ez neki? Bizonyára nem. Az ő oldala tiszta sor, rosszul érzi magát a bőrében, s szeretné jobban érezni.
S mit gondoljunk mi, itt Európában, a főniciai királylány kései utódai, akiket iderabolt a bikává vált Zeusz és itt hagyott. Akik valaha mindannyian jöttünk valahonnan. Befogadók legyünk vagy kitaszítók? Talán Ferenc pápa fogta meg legjobban, amikor a befogadás mellett szólt, de mondhat-e mást Krisztus földi helytartója. Hisz a Mester is csak ezt mondta: - Gyertek atyám áldottjai, akik befogadtatok. Kicsoda, még hogy mi? Persze, amikor eggyel is e kicsinyek közül megtettétek. Meg persze, ha arcon akarnak ütni egyik feleden, tartsd oda a másikat, s ha el akarják venni a ruhádat, add oda köntösödet is. Nos, ezek az evangéliumi szövegek, amelyeken átfut a keresztény olvasó, s azt gondolja, jámbor szándék, ezt nem lehet komolyan venni. Sőt ellenségeink is azt gondolják, ha nem adjuk oda, amink van, akkor nem vagyunk igazi keresztények, mert nekik is az az igazi keresztény, aki hülyének nézhet. Mert hisz a felsoroltak mai szemmel bolondok. Tényleg?
Jönnek a migránsok s mi bolondok lennénk, ha befogadnánk őket. S tényleg azok lennénk, hisz elsődleges a saját hazánk, a saját nemzetünk, előbb legyen jó a magyaroknak, hisz ezeknek megvan a maguk hazája, maradjanak ott. Igazunk van? Teljes mértékben. Mégis kinek van igaza? Talán Szent Mártonnak, aki azért a köpenye felét odaadta a koldusnak. Nem az egészet, a felét megtartotta, de segített. S elgondolkodunk azon, ezek a migránsok miért jönnek ezer kilométerekről? Mert mi ma is és több száz éve elődeink is lehetetlenné tették az életüket. Mert Európa ötszáz éve gyarmatosít, s amikor a gyarmatok független államokká lettek, akkor Észak húsz százaléka még mindig gazdasági rabszolgaságban tartja a világ nyolcvan százalékát. Ahogy Rajk Laci mondta a felakasztott apjáról: ő rá az a ház dőlt, amit ő épített. Most ránk is az a ház akar rádőlni, amit évszázadok óta építettünk és ma is építünk. Afrikában, a Közel-keleten, kizsákmányolva (Istenem, de rég hallottam ezt), igen kizsákmányolva a világ nagyobb részének szegényeit. Vajon, lenne terrorizmus e mély általunk ásott szakadék nélkül? Csodálkozunk, hogy, mint tavasszal a hangyák, elindulnak, mert nem maradt más nekik, mint a remény, mégha csalfa is, ahogy Vitéz Mihály írta kétszáz éve. Csalfa, hisz nekik nem itt van a helyük, nekik ott kellene boldogan és megelégedetten élni, ahol nekünk is, a szülőföldükön. De mit tegyenek, ha napi egy dollárért dolgoztatjuk őket? S a gyerekmunkások? S még mi minden!
Épül a határon a kerítés, bár semmi értelme, hisz nincs az a kerítés, ami visszatarthat bárkit, aki több ezer kilométert gyalogolt. Mikor értjük meg végre, amíg mi az ő vérükön élünk jól, addig jönni fognak, mert nem tehetnek mást, bár szép csöndben meg is halhatnának, ez derék dolog lenne, és ne zavarnának minket.
Ragyog a nap a csobánci szőlőtőkéken, csönd van és béke.
Uram, méltók vagyunk, hogy hajlékunkba jöjj?
