Veszedelmes vallásosság
Horváth Pál olvassa fel írását
Veszedelmes vallásosság
Az utóbbi évtizedekben a nyugati társadalmak vallási mezőnyét elemző szociológusok előszeretettel beszélnek az emberek egy olyan, meglehetősen nagy létszámú és egyre növekvő csoportjáról, amelynek tagjai magukat istenhívőnek, vallásosnak mondják, viszont vagy tudatosan tartják távol magukat az intézményes egyházi közösségektől és vallásgyakorlattól, vagy ha felekezethez tartoznak és templomjárók is, igen sajátos, egyénileg felfogott viszonyban állnak azzal, amit kereszténységnek, keresztény tanításnak nevezünk. Mivel az európai társadalmakban az emberek több tíz százalékot kitevő csoportja tartozik ebbe a körbe, akiket a statisztikák sommásan vallásosnak, csak éppen a maga módján vallásosnak ítélnek, fel kell tennünk azt a kérdést, hogy az ő jelenlétük mit is jelent a hit, a vallás, a kereszténység jelene és jövője szempontjából. Való igaz. hogy szellemi igazodási pontok, világnézeti döntések és választások tekintetében ma igen rosszul állunk, ám ez a magatartás különleges veszedelmeket hordoz magában, hiszen hátterében a valódi hittől és vallásosságtól eltávolító, lelki magabiztosságnak álcázott tanácstalanság, merő tudatlanság vagy hamis szabadságféltés húzódik meg. Az ő példájuk is azt igazolja, hogy az utóbbi két évszázadban nem az ember örök lényegéhez tartozó vallásos érzék, a hit iránti vágy enyészett el, hanem az a bizonyosság és magabiztosság, amivel vallást, egyházat, lelki-szellemi identitást örökölnek, fogadnak el, ápolnak és adnak tovább az emberek. Az önzés, a szerzés és fogyasztás, az érték- és eszménytelenség, a mának élés világában élő nyugati társadalmak embere számára a világ szent rendje szétesett, hogy olyan múló értékeknek adja át a helyet, mint a technika és a tudomány rideg világa, a hétköznapok reménytelen egyformasága, a szépség, a jóság, az igazság viszonylagossá, tetszés szerintivé formálásának kísértése. Ez sem volt persze képes kioltani sok embernek azt az alapvető igényét, hogy hitet vagy fél-hitet, tévhitet, hiedelmet kreáljon a maga számára. Így érkezett el - amit a maga módján vallásos emberek sokasága bizonyít - a vallási eklekticizmusok és egyéni hit-építések ideje, amikor sokan maguk módján hívőknek, meg egyenesen keresztényeknek tekintik magukat, csak éppen a lélekvándorlásban vagy az asztrológiában, a jógában vagy az agykontrollban lelnek megnyugvást vagy azzal egészítik ki hitüket, olykor pedig mágikus praktikákat választanak, egyházat, templomot, rendszerezett tanítást vagy szilárd erkölcsi elveket meg nem akarnak. E jelenség okai többfélék. Az egyik ezek sorában a tudatlanság, a vallási ismeretek riasztó hiánya, ami azzal jár, hogy magukat hívőnek, kereszténynek, netán katolikusnak tudó emberek is úgy érzik, szabadon és személyre szabottan válogathatnak vallási eszmék, hitelvek és értékek, erkölcsi értékek között, észre sem véve, hogy az általuk kiszemelt tanok nem csupán egymással, de az egyház hitével is összeférhetetlenek. Az ilyen eklekticizmus komoly veszélyekkel jár, mert úgy távolít el az egyháztól és annak hitétől, hogy az igaz vallásosság érzete megmarad, csak éppen már fabatkát sem ér. Nem véletlen, hogy amikor XVI. Benedek pápa az ujraevangelizálás feladatáról beszélt, első helyen a vallási ismeretek tekintélyének helyreállítását, a hívő ember saját hitéről való biztos tudásának életre támasztását említette. Nem egyszerűen arról van persze szó, hogy a hívő embernek tudnia kell, hogy mi a bűn, mi a bűnbocsánat, milyen az ünnepek és szertartások rendje vagy a keresztény erkölcs alapvető szabályai és értékei. Az egyház, a vallási közösség feladata tisztázni tagjaival, hogy még ha divatos képzet is, de például a lélekvándorlás vagy a horoszkópkészítés eszméje hitétől idegen és nem összeférhető a feltámadásnak és a lélek halhatatlanságának hitével, ahogy a jóga vagy a bioritmus igenlése sem az. Meg kell értetni vele azt is, hogy amint a vallás nem magánügy, úgy az egyes ember sem lehet a maga módján vallásos; döntenie kell, hogy válogatás és feltételek nélkül - hiszen a hit lényege a feltétlenség nyitottsága - azonosul-e azzal a hittel, meggyőződéssel, tanítással, amelyben él, amelyet vállalni szeretne, vagy pedig valami mást választ magának. Aki ugyanis megmarad vallásosnak a maga módján, akarva-akaratlanul szabad prédája lesz a modern bálványimádás olyan formáinak, amelyek a hit álarca mögött csak múló divatokat, zavaros téveszméket, veszedelmes, mert önáltató látszat-vallásosságot kínálnak. Ki kell mondanunk, hogy aki a maga módján vallásos, az nem keresztény, és előbb-utóbb döntenie kell, hogy arra az útra lép, amelyik Isten, vagy amelyik csak önmaga és maga kreálta hiedelmei felé vezet.
