A keresztények és Európa
Horváth Pál olvassa fel írását
A keresztények és Európa
Állandó téma ma, hogy miképpen vélekedjünk az Európai Unió és a kereszténység viszonyáról. A téma kényes már azért is, mert jelen állapotában, működésének hatékonyságát, céljainak elérését, értékeinek megőrzését tekeintve az képződmény, amelyet Európai Uniónak nevezünk, aligha felel meg fogalmának, vagy annak a nagyszerű víziónak, amelyet alapító atyái, elkötelezett keresztény politikusok, a francia Robert Schuman, az olasz Alcide de Gasperri, a német Konrad Adenauer vagy Ludwig von Ehrhard megálmodtak. Ők a közös keresztény hit és hagyomány által megszentelt nemzetek Európáját, demokratikus és szabad országok társulását kívánták megteremteni, olyan szervezetet, amely nem a központosított, bürokratikus túlhatalom és a közös érdekek érvényesítésében mutatott tehetetlenség között vergődik, hanem megbékélést, kiengesztelődést, együttműködést teremt kontinensünk országai, népei között. A valóság azonban, amelynek csak egy eleme a kereszténység tudatos marginalizálására irányuló törekvés, nem így alakult. Elég, ha arra az áldatlan vitára gondolunk, amelynek eredménye a keresztény gyökerek kirekesztése volt az Unió statútumából, vagy arra, hogy egyfajta liberális szellemiségtől áthatva sorra születnek a keresztény értékeket tudatosan semmibevevő döntések és állásfoglalások a vallásbarátnak nagyon nem nevezhető Bruxellesben és Strassburgban vagy a tagországok parlamentjeiben. Legutóbb a bevándorlási krízis megítélése tette nyilvánvalóvá, hogy Bruxelles és Róma vagy Genf nem egy nyelven beszélnek; hogy a szolidáris szeretet sem a bezárkózás, sem a korlátlan határnyitás egyaránt pusztán érdekvezérelt politikájával nem összeférhető. Ilyenkor érdemes elmékeztetnünk arra, hogy az európai közösség alapítóinak szándéka olyan közösség megteremtése volt, amely a közös érdekeken nyugvó gazdasági, pénzügyi, politikai, jogi-igazgatási, szociális és fejlesztési együttműködés mellett vagy azt megalapozva Európa szellemi, kulturális összetartozásán, erkölcsi értékközösségének és lelki, spirituális identitásának megteremtésén vagy megőrzésén alapul. Személyes hitükön, a keresztény társadalomfelfogásból erőt és ihletet merítő szemléletükön túl már csak ezért is természetes volt a számukra, hogy a kereszténységben lássák azt a meghatározó szellemi és erkölcsi erőt, amely a kulturális, történelmi, eszmei sokféleségen, a gazdasági és politikai érdekek különbözőségén, az ideológiai nézeteltéréseken felülemelkedve biztosítani képes kontinensünk valódi összetartozását. Ezt mondta ki nagyon világosan az 1950-es években az egységes Európa eszméjének prófétája, Robert Schuman hajdani francia külügyminiszter, aki szerint „az igazi demokrácia a kereszténységnek köszönhető”, és ez „a demokrácia vagy keresztény lesz, vagy nem lesz. Egy keresztényellenes demokrácia karikatúra lenne, és anarchiába vagy diktatúrába süllyedne...Az egyház erkölcsi hatalmának mind szélesebb elismerésére lenne szükség, tanításának alapértékké kellene válnia: ezt eddig egyetlen filozófiai rendszer sem volt képes elérni.” Keresztényként tekintve, az egykor megálmodott szervezet jellege, természete és működése nagyon másképpen alakult, mint azt alapítói, vagy a nemes ügy mellett kiálló XXIII. János és VI. Pál pápa elgondolták. Így a gazdasági és pénzügyi együttműködés helyét határokat nem ismerő, erőfölényüket érvényesíteni akaró globális termelési és piaci struktúrák uralma váltotta fel, maga az Unió pedig, mint öntörvényű, bürokratikus, ám világpolitikai értelemben tehetetlennek bizonyuló hatalmi központ, elszánt küzdelmet folytat a nemzeti önállóság és önrendelkezés korlátozása, a látszatszabályozások és pótcselekvések keresztülvitele érdekében. A kiengesztelődés, a megbékélés és a szeretet Európájának helyét lépésről lépésre vette át a szószólói által büszként hirdetett ideológiai és morális pluralizmus, az önzésen és erőfölényen alapuló versengés és acsarkodás világa. Aligha véletlen, hogy ennek a nemzet-, eszme-, hit- és érték-semleges Európának a megteremtésén munkálkodó ideológiai és politikai erők fő szellemi ellenfelüknek a kereszténységet, annak hit- és értékrendjét tekintik. Ma nemzeti és uniós szinten is meghallgatásra találnak az élet és a halál feletti rendelkezés jogát ujraírni akaró, a család, a nemzeti és vallási hovatartozás vagy a nemi identitás jelentőségét megkérdőjelező, az emberi személy transzcendens méltóságát magánönzéssé silányító törekvések, a felelős szeretettel a korlátlan szabadságot szembeállító szólamok. Ilyen körülmények között Európa polgárainak, keresztényeknek és nem keresztényeknek előbb-utóbb választania kell, hogy az érdekek vagy az értékek - a Daniel Cohn-Bendit vagy a néhai Robert Schuman - Európáját kívánják szolgálni. Ebben a helyzetben pedig különösen nagy a kereszténység, a keresztények felelőssége. Belenyugvás és meghunyászkodás helyett Európa következetes, és ha kell, harcos ujraevangelizálását kell kitűzniük célként, mert egyedül az evangélium ereje lehet képes elhárítani azt a lelki, szellemi, morális katasztrófát, és mellékesen azt a politikai és gazdasági leépülést, amely felé kontinensünk ma tart.
