Látszik-e rajtunk?
Horváth Pál olvassa fel írását
Látszik-e rajtunk?
A vallás minden korban, minden kultúrában hitvallás, a hívő meggyőződés nyilvános vállalása, mások számára való megmutatása. Csak a 20. század ordas eszméi kényszerítették ki, hogy széles körben elfogadottá váljon a vallás magánügy hamis jelszava, hogy a vallási hovatartozás és elkötelezettség a szégyellni, titkolni való, időről időre komoly kockázatot jelentő magatartások sorába kerüljön. Ma kínos vallási témákat szóba hozni, de még azt is felháborodás kísérte, amikor a népszámlálási kérdőívekre évtizedek után ismét felkerültek a vallási, felekezeti hovatartozást firtató kérdések. Máskor, mint legutóbb a menekültválság idején, azok a hangok erősödnek fel, amelyek azt követelik, óriásplakátokon is sugallják, hogy most mutassátok meg magatokat, hívő emberek, jámbor keresztények. Ilyen körülmények között a vallásos embereknek fel kell tenniük a kérdést, hogy látszik-e rajtunk a hitünk. Nagyon elgondolkodtató a vallási elkötelezettséget jelezni hivatott külsőségek, és az általuk kinyilvánítani kívánt belső, emberi tartalmak hányattatott sorsa. Tudjuk, hogy a keresztények hitük megvallásának, megmutatásának, az egy meggyőződésen lévőkkel való azonosságuk kifejezésének szándékával kezdettől éltek olyan tárgyi jelekkel, magatartásukba illesztett jelzésekkel, gesztusokkal a hal vagy bárány szimbolikától a keresztviselésig, a nyilvános, utcai keresztvetésen át a zarándoklaton vagy a körmeneten való részvételig, a világ elé való kilépésig, amelyek azt üzenték, hogy azok viselője, birtokosa, gyakorlója belső, de kifelé is vállalt, megvallott és kinyilvánított, életét átható meggyőződése szerint Krisztus követője, keresztény, tagja az egyház családjának.. A kereszténység múltját tekintve tény, hogy a vallási hovatartozás ki- és megmutatásának külső formái olyan tartalom kifejezésének voltak mindenki által természetesnek tekintett eszközei, amely a nemzedékről nemzedékre örökített, kultúránkban természetesnek számító hitet tárta a közösség elé. Így aligha volt kétséges, hogy aki keresztet visel, az valóban keresztény, de természetes volt az is, hogy aki hitben él, cselekvéseiben, gesztusaiban, tárgyaiban, jelképeiben is igyekszik megjeleníteni hovatartozását, megmutatni meggyőződését. Ám ez a helyzet megváltozott; miközben az emberek többsége gátlástalanul hódol nemes és nemtelen, komoly és komolytalan hiteknek, hiedelmeknek, divatoknak, tűnékeny magatartási mintáknak és szokásoknak, a hívő meggyőződés kimutatása sokat veszített közösségi elfogadottságából. Így ma keresztény ember nem szívesen mutatja, mutathatja meg mások előtt a maga elkötelezettségét, mert úgy érzi, annak kinyilvánítása csak pellengérre állítja, furcsasággá, sajnálat, lenézés tárgyává teszi egy olyan világban, amelyben nem csupán az igaz, hogy az emberek egyre nagyobb hányada éli Isten nélkül az életét, hanem a hívő emberek, vallások, egyházak társadalmi elfogadottsága is megfogyatkozott. Sokak szemében ma csak furcsa hóbortnak tűnik, ha valaki keresztet vet a templom előtt, ha asztali imát mond egy étteremben, ha munkahelyén is nyilvánvalóvá teszi, hogy templomba jár vagy tartja a böjtöt. Ma a hívő ember késztetést érez arra, hogy elrejtse a világ elől hitét, pedig e hit arra való, hogy megmutassák, hogy ne csak legyen, hanem látsszon, hasson is, ha pedig nem mutatjuk, szégyelljük, akkor belül gyenge, kifelé hatástalan. De igaz az is, hogy a látványosan, hivalkodóan, puszta majmolásból viselt kereszt, a visszapillantón lógó rózsafüzér, az ájtatos szenteskedés vagy a keresztény mivolt fennszóval való emlegetése sem mindig az, aminek látszik. Lehet, hogy csak külső máz, amit a csakazértis logikája, a magamutogatás, a politikai, ideológiai hovatartozás kimutatásának kényszere vagy profán divat vezérel, de belső tartalma szerint nem más, mint amit látványkereszténységnek, vagy Ferenc pápa találó szavával múzeumi kereszténységnek nevezhetünk. Miről ismerszik meg, miként mutatható meg ezek után a nyugati világban az, ha valaki hívő, hitelesen keresztény? Természetesen lehetnek külső jelei, jegyei, amelyekről még a környezet tiltakozása esetén sem szabad lemondanunk, de tudnunk kell, hogy a tárgyak, jelek csak eszközök a belső lelki, emberi tartalom hiteles kifejezésére. Az első századok keresztényeit a pogányok úgy jellemezték, hogy furcsa emberek, akik szeretik egymást és szeretnek másokat. Ma sincs másképp: a hit megmutatásának eszköze ma is annak megvallása és megélése, a remény derűje és az a szolidáris szeretet, amely emberi nyitottság és a másokat szolgáló és bátorító odaadás, amely a mások szolgálata - de nem kiszolgálása - révén építi önmagát és a világot, amelyből ma a keresztény üzenet, az optimizmus, a bizalom, a szolidaritás, de nem az önmagunkról való szolgai lemondás hiányzik. Ha azt tudjuk megmutatni a világnak, hogy egy kicsit is tisztességesebbek, jobbak, szebbek, boldogabbak, reménykedőbbek vagyunk másoknál, akkor lehetünk hitelesek, mutatjuk meg magunkat, lesz a nyakunkban függő kereszt üzenete invitáló jellé, az élet értelmét adó örömhír üzenetévé.
