Bevándorlás és népfirssítés
Horváth Pál olvassa fel írását
Bevándorlás és vérfrissítés
Az Európára zúduló, az utóbbi hónapokban már-már megállíthatatlannak és kezelhetetlennek tűnő bevándorlási hullám sokféle reakciót vált ki az emberekből, politikusokból, médiagurukból, ideológiai megmondóemberekből, szakértőkből és egyházi vezetőkből. Sokan a magyarázatát keresik annak, ami történik, mások a helyes cselekvés módozatait kutatják, de olyanok is vannak, akik arra vállalkoznak, hogy megmagyarázzák, miért is jó nekünk, ami valójában nem az, mi a haszna öreg kontinensünknek abból, hogy kérve-kéretlenül, hol oltalmat remélve, hol meg befogadást követelve ellenőrizetlen tömegek lépik át határainkat. Az egyik, gyakran megfogalmazódó vélemény, hogy Európa elöregedett, vérfrissítésre, demográfiai utántöltésre van szüksége, hogy a távoli vidékekről érkezők és gyermekeik lehetnek azok, akik előbb-utóbb átveszik a befogadó társadalom fenntartásának, az amúgy megállíthatatlanul fogyó népességről való gondoskodásnak a feladatát. E szerint a vízió szerint, ahogy a gyermektelen idős házaspárok gyakran örökbefogadás révén gondoskodnak öreg napjaikról, úgy kontinensünknek is be kell fogadnia, mintegy örökbe kell fogadnia az ide érkezőket, akik majd termékenységük, gyermekeik nagy száma révén helyreállítják Európa korfáját, demográfiai egyensúlyát. Jellemző persze, hogy akik ma erről, mint harmónikus és természetes folyamatról ábrándoznak, mélyen hallgatnak arról, hogy ha így is alakulna, mi volna mindennek az ára, az meg szinte már fel sem merül, hogy kontinensünk anyahiányos és gyermekszegény állapotára más gyógymód is lehetne, mint a következő nemzedékek importja. Keresztény ember számára különösen arcpirító, de szinte már fel sem merül a lehetőség, hogy a modern nyugati világ önerejéből lábaljon ki demográfiai vészhelyzetéből, hogy maga népesítse be gyermekei nemzedékével otthonait, játszótereit, iskoláit. Szomorú, hogy Ferenc pápának is egy olyan nagymama-Európáról kell beszélnie, akinek már nincsenek unokái, és az egyháznak foggal-körömmel kűzdenie kell a társadalmi közhangulat ellenében a család méltósága, a gyermekvállalás nagyszerűségének elfogadtatása, az anyaság becsületének helyreállítása érdekében. Pedig tudhatnánk, hogy amióta ember él a földön, anyák és apák, fiúk és lányok szakadatlan biológiai, társadalmi és érzelmi láncolatában öröklődik nemzedékről nemzedékre az anyák dicsősége, az anyaság titka és csodája és az a szerep és feladat, amely anyává, életet adó és embert formáló lénnyé teszi asszonyainkat. A női termékenység sok tízezer esztendős, képben és szoborban testet öltő ábrázolásainak megalkotása óta világos, az emberiség létezésének hajnalától tudta és érezte: a nőiség értelme és teljessége az anyaságban teljesedik ki. Szomorú tény viszont, hogy mára a nő és az anya alakja és szerepe a közgondolkodásban és a gyakorlatban is egyre távolabb kerül egymástól. Hit és értékvesztett világunkban azt, aki anyai szerepet vállal, nem környezetének megbecsülése, tisztelete, irigységgel is vegyes rokonszenve, hanem közönye, sajnálata, lenézése és lekezelése veszi körül. Civilizációnk utat tévesztett, amikor az anyaságot és a gyermekáldást a tetszés szerint választható vagy elvethető életmodellek világába száműzte, hamis módon szembeállítva vele a szabadság, a szépség, az autonómia, a karrier, a gazdagság és a kötetlenség ideáljait, mit sem törődve azzal, hogy az ember legcsodálatosabb, a feltételek nélküli szeretetre és a másokért való tökéletes odaadásra, a maradéktalan önátadásra való képességét rombolja le. A jólét féltése, a szülői felelősségtől, a gyermeknevelés kockázatától való óckodás, az életnek személyes szórakozássá silányítása az a kór, amelyik ma a nyugati világot emészti. De nem érv az sem, amit sokan mondanak, hogy egy ilyen bizonytalan világban hogyan vállalhatnánk utódokat, hiszen világunk előbb-utóbb éppen az utódtalanság révén válhat üressé, bizonytalanná, légüres térré, amelyet csak mesterséges eszközökkel lehet kitölteni. Ami a kialakult helyzet orvoslását illeti, nem lehet az a megoldás, hogy nagymama-Európa béranyák után kiált, hogy anya-Európa bajait örökbefogadás, örök befogadás révén próbálja orvosolni. Ilyen helyzetben az egyháznak, a keresztényeknek egyértelműen világossá kellene tenniük, hogy nem egy kétes természetű anya-Európában, hanem az anyák és gyermekeik Európájában van kontinensünk, civilizációnk jövője, identitásunk megőrzésének, hitünk megóvásának, rogyadozó erkölcsi értékrendünk ujjáépítésének záloga.
