Bucsy Levente olvassa fel írását
Feröeri fókusz
Már a hét elején forgattam a gondolatot, hogy újra "focizzunk". Pár hónapja arról cseréltünk eszmét itt a Katolikus Rádióban, hogy mekkora lélektani jelentősége van egy, a futballistáira valóban és mélyen hatni tudó labdarúgóedző meglétének egy csapat élén. Különösen így van ez a nemzetközi szinten közepes erősségűnek számító magyar labdarúgó-válogatott esetében, ami kölcsönkapta Dárdai Pált néhány meccsre a munkáltatójától, a berlini Hertha BSC-től. A közeg megváltozott, a reménykedésnek, a sajtóban szokásossá váló etetésnek – az eredményeknek hála – végre valós, matematikai alapja lett. Ma, 2015. október 8-án este pedig akkora tétért játszik a csapat, amelyért 18 esztendeje nem: a selejtezőcsoportban a pótvizsgát jelentő harmadik helyért. (Az avatottabbak most felszisszenhetnek, hogy akár még pótvizsga nélkül is ki lehet jutni a vasárnapi, görögországi záró fordulóban, de ez már nem tartozik arra az asztalra, amely a matematika szobájában áll.)
A hangulat tehát a tetőfokán, a történetnek azonban hétfő estig egy nagy szépséghibája volt. Történt ugyanis, hogy bizonyos szurkolói megnyilvánulások miatt az UEFA első blikkre zárt kapus mérkőzésre büntette a nemzeti csapatot a legutóbbi hazai, Magyarország-Románia mérkőzés kapcsán. Szeretnénk azt hinni, hogy a hazánkat sújtó nemzetközi ítéleteknek, szankcióknak nincsen egymáshoz közük; ez viszont igen nehéz, amikor a folyamatok ilyen látványos időbeli egyezést mutatnak. Mivel azonban nincsen erről hiteles információnk, az összeesküvés-elméletek irányába nem tartom ajánlatosnak most elindulni. Főleg úgy nem, hogy az UEFA ítészei két nappal a mérkőzés előtt felfüggesztették a "néhány pisszenésért" kiszabott durva és aránytalan büntetést. A drukkerek pedig megmutathatták, hogy mint a románok elleni derbi előtt, most is 48 óra alatt el tudnak kapkodni sok-sok ezer jegyet.
Az ellenfélről egy-két szóban: amatőr, tehát hobbifocistákból áll Feröer szigetek futballválogatottja, noha a Magyarországon eszményképként hirdetett "sportoló nemzet" szlogent a 18 szigetből álló, összesen alig egyhetvened magyarországnyi állam ötvenezernél is kevesebb lakója gyakorolja inkább: gyakorlatilag minden negyedik ember egyesületben, igazoltan sportol, és bár leginkább az evezés, a röplabda és a kézilabda népszerű náluk, a nemzeti focicsapat a bő 200-as FIFA-ranglista 85. helyén áll, megelőzve például a ´94-es vb nyolcaddöntősét, az azóta három világbajnokságon szerepelt Szaúd-Arábiát, valamint a 2010-es és ´14-es tornán egyaránt szerepelt Hondurast. Eredményeikről szólva legyen elég annyi, hogy bár a mostani Eb-selejtezős ciklus eddigi nyolcból hat meccsén nem sok sót ettek meg a feröeriek, a döbbenetesen gyenge Görögországot oda-vissza meg tudták verni, nekünk ez nem sikerült Budapesten...
Mindezt csak azért fontos jelezni, mert – mint már utaltam rá – sokan etetni kezdték az embereket, és az általános pozitív hangulatot meglovagolva reális Eb-szereplési esélyekről kezdenek beszélni; ezt neveztem korábban "etetésnek". Lehet, nem elegáns senkit a válaszadás lehetősége nélkül pellengérre állítani, de a monopolhelyzetben lévő tájékoztatási csatornák – például a napi szaklap – felelőssége igen nagy abban, hogy merre terelik a hírfogyasztókat. Azt kimondani, hogy az esti összecsapás a harmadik, pótselejtezőt érő helyünkről dönt, matematikai tény, az erőviszonyokat figyelembe véve viszont egyáltalán nem tény, hogy a magyar labdarúgó-válogatott jövő nyári Európa-bajnoki részvétele reálisan kalkulálható esemény. Amikor belefutunk tehát az efféle etetésbe, valahogy kevesebb szó esik róla, hogy igen simán Hollandia tányérjába kerülhetnénk a novemberi pótvizsgán, jobb esetben Ukrajnáéba, Izraeléba, Írországéba, Szlovéniáéba, Svédországéba vagy Horvátországéba, de mindezen országok futballkultúrája fejlettebb a mienknél.
Tökéletesen világos, hogy a futball össznemzeti szintű érzelmi kérdéssé vált Magyarországon, és tízmillió szövetségi kapitány hazája vagyunk, ahol mindig az a jó játékos, akit az aktuális tréner kihagy a vereséget szenvedett csapatból. Igen, akár minden más sportágat felülmúló mértékben vált a közérdeklődés tárgyává, és ha néha vissza is billen a piros-fehér-zöld libikóka egy-egy olimpia után, az internetes kattintás, a televíziós nézettség, egyszersmind a valós érdeklődés mértéke meg sem közelíti azt a szintet, ami labdarúgást körüllengi. Sajnálatos vagy sem, ez a helyzet: a világ harmincakárhanyadik legerősebb válogatottja ma közérdeklődésre számot tartóbb dolog, mint a legjobb 200 méteres férfi mellúszó, a legjobb lólengő tornász vagy a világ legjobb női kajaknégyese, amelyből aligha tudnának ma sokan egynél több nevet mondani.
Azt nem tisztem most eldönteni, hogy jól van-e ez így, de így van. Ezért is ejtettem most néhány gondolatindító szót a magyar labdarúgó-válogatott közvélekedésben elfoglalt helyéről. Ma este és holnap reggel ugyanis ez lesz a legfőbb téma – önök szerint.
