Segélyezés és segítségnyújtás
Horváth Pál olvassa fel írását
Segélyezés és segítségnyujtás
Világunk állapota, természeti katasztrófái, éhinségei, járványai, háborúi, polgárháborúi, a menekültek, bevándorlók kontinensünkre zúduló áradata szembesíti a keresztény könyörületesség elveit a liberális filantrópia árnyékában még őrző Európát azzal, hogy tömegek, népek, régiók kerülnek időről időre bajba, szorulnak segítségre. A kárvallottak sokszor vétlenek életük drámai fordulataiban, máskor saját maguk a bajok okozói, ám aligha kétséges, hogy helyzetük tarthatatlan, támaszra, támogatásra szorulnak. A globális világrend és a gondoskodó, jóléti állam gyakorlatában ilyenkor a segítség segély, segélyezés vagy befogadás, a menekült-státusz megadása formájában jut el azokhoz, akiket a politika, a média, a közvélemény arra érdemesnek ítél. Ez a XVI. Benedek pápa figyelmeztető szavai szerint már-már sajátos segély-iparrá váló tevékenység felveti azt a kérdést, hogy a rendszeres, szociális támogatásként juttatott segély, vagy a menekült-tábor és a tartózkodási engedély-e minden esetben a válságba jutottak, rászorulók, hontalanok, fedél nélkül maradók, a munka világából kiszorulók számára a legmegfelelőbb támasz.. A mai bevándorlási krízis az oka, hogy komoly vita folyik erről, érvek és indulatok feszülnek egymásnak, hiszen a segítségre szorulók tömege mellett észre kell vennünk, hogy százezreknek és millióknak, jelentős etnikai és társadalmi csoportoknak vált az utóbbi időben életformájává, hogy nem saját hazájában, nem kétkezi munkájából, hanem elvándorolva, jobb életet keresve, támogatásból, a mások gondoskodásából, segélyből tartsa fenn magát. Vannak vitán felül álló esetek: egy hirtelen jött árvíz, földrengés, pusztító kór felbukkanása, fegyveres konfliktus kirobbanása esetén a gyors, egyszeri, azonnali segítség, az életeket mentő összefogás természetes. Más a helyzet, amikor a folyamatos, a szegénységen, a rászorultságon túl más feltételekhez nem kötött segélyezésre, ki- és bevándorlásra életformák, életstratégiák, korrupt segély-maffiák és embercsempész hálózatok épülnek, amint azt tapasztaljuk. A kialakuló vitában a segély- és befogadás-pártiak a hátrányos helyzetű, üldözött, fenyegetett, vagy csak szegény, elégedetlen emberek alanyi jogának tekintik a róluk való gondoskodást, hallgatólagosan feltételezve, hogy ez a helyzet hozzátartozik a világ menetéhez, hogy a háborús fenyegetés, a nyomor, a tömeges munkanélküliség, az éhezés, a morális és kulturális gyökértelenség megszüntethetetlen, tüneti kezelését pedig csak befogadással, felkarolással, segélyezéssel lehet megoldani. Pedig nem a feltételek nélkül kijáró, mechanikusan és személytelenül kiosztott, az egyéni erőfeszítést az eltartottság parazita moráljával helyettesítő, alamizsnaszerű segély, a korlátlan befogadás segíthet, hanem az a gondoskodás, amelynek értelme és célja, hogy a rászoruló, nyomorúságban vagy veszélyben élő is tegyen, tudjon és akarjon tenni önmagáért, képes legyen önmaga megsegítésére, az önerejéből, saját otthonában, kultúrájában való talpraállásra. Szép dolog segélyezni, befogadni a menedéket, a jobb életet keresőket, de a valódi megoldás az, ha munkahelyet lehet kínálni nekik, ahol tudnak és akarnak is dolgozni, vagy olyan feltételeket teremteni, hogy saját otthonaikba térhessenek vissza, ha pedig véglegesen maradnak, annak a befogadó közegbe való beilleszkedés, alkalmazkodás legyen a feltétele. Régi tapasztalat, hogy segítő kezet annak szabad és érdemes nyújtani, aki meg akarja ragadni azt, nem pedig csak ki akarja ragadni belőle, amit a másik kínál. Érdemes figyelni arra, hogy ma a keresztény hagyomány és társadalmi tanítás kínálja a legjobb megoldást arra, hogy a segélyezés és segítség, a befogadás és gondoskodás a kölcsönös kisegítés, a szubszidiaritás elvévé nemesedjen. Ennek lényege, hogy az élet minden területén megvannak az embernek, közösségnek, népnek a maguk feladatai, kötelezettségei, amelyek elvégzésére csak ők hivatottak. Ha erre egyedül képtelenek, akkor és csak akkor vállalhatják át mások a róluk való gondoskodást, de csak addig és annyiban, amig a megsegített válik képessé arra, hogy ismét maga vegye kezébe a saját életét. Mert ezt a kötelességet és jogot tartósan sem elvennie, sem átvállalnia nem szabad senkinek, hiszen szabadságától fosztja meg, gondnokság alá helyezi, jótékonyságával megzsarolja azt, akin segíteni akar, a megsegített pedig, hiszen kötelességeit más teljesíti, eltartásáról más gondoskodik, megfeledkezhet arról, hogy az önmagáról való gondoskodás alapvetően csak saját magától várható el. A szubszidiaritásnak a bevándorlás kezelésére is alkalmas elve olyan világot kíván, amelyben segélyező és segélyezett, befogadó és befogadott a boldogulásán munkálkodik, de ha a külső feltételek kedvezőtlen alakulása miatt saját ereje erre nem elegendő, számíthat arra, hogy megkapja, ami szükséges, hogy életét rendezze. Így nem hasad ketté a világ önérzetükben megalázott vagy mohón követelőző segélyezettekre, öntömjénező vagy fogukat csikorgató segélyezőkre, és közelebb kerülünk egy igazságosabb és testvériesebb világhoz, amit a hiteles kereszténység kínál és remél.
