Imaszünet
Horváth Pál olvassa fel írását
Ima-szünet
Szinte már példa értékű az a reklám-szlogen, amellyel az egyik nagy elektronikus média-cég reklámozta magát a közelmúltban, amikor az emberek közötti személytelen, virtuális, a teret és az időt is szabadon átívelő, minket a befogadó, a fogyasztó kockázatmentes kényelmére feljogosító kapcsolat lehetőségeit hirdetve így reklámozza magát: „A jó dolgok az égből jönnek.” Ha belegondolunk, ősi, mély igazság rejtőzik ebben a rövid mondatban, értelme, tartalma azonban aligha az, amit a modern üzleti és média-világ apostolai értenek alatta, amikor az ég és a föld közötti kapcsolat metaforáját műholdas adásokra, képernyőkre, okostelefonokra próbálják értelmezni. Még csak újat sem mondanak, mert ősi tapasztalat, hogy a jó dolgok, az ember életét értékkel, tartalommal megtölteni képes hívások és hatások az égből jönnek, és ha az ember beszélgetőtársat keres, ha környezetében, övéi világában nem talál alkalmas, rá figyelő, őt megértő, vele szóba elegyedő beszélgetőtársat, keresi a párbeszéd lehetőségét az égiekkel, a világ felett álló isteni, szent erőkkel és hatalmakkal. Alighanem amióta gondolkodó és érző, társra vágyó és társat kereső lényként ember él a földön, az ima volt az a legtermészetesebb eszköz, amely révén kísérletet tett arra, hogy kapcsolatba lépjen, szóba elegyedjen az éggel, az égiekkel, az őt radikálisan felülmúló teljes valóság többnyire személyesnek, felelni képesnek hitt teljességével, Istennel, az istenekkel. Imádsága lehetett hangos szó vagy néma, belső beszéd, egy egész közösség ajkán formálódó kötött szöveg vagy személyes, énje legmélyéről fakadó monológ, a benne megfogalmazott üzenet kicsit olyan volt, mint amikor ma a rádiócsillagász, értelmes lények után kutatva az univerzumban, azt az üzenetet küldi szerte, hogy figyelem, itt vagyunk, figyelem, mi vagyunk. Ám ahogy az sem véletlen, hogy komoly vita előzte meg annak eldöntését, hogy mit kell üzennünk magunkról a távoli csillagok felé, úgy ennek az üzenetnek az ősképe, az ember ajkán megfogalmazott, isteni címzettnek küldött üzenet megfogalmazása sem volt más, mint az ember vallomása önmagáról, vágyairól, reményeiről, beszámoló panaszairól és örömeiről, kimondása annak a bizonyossága, hogy saját lényegét kimondani akaró üzenetének van hallgatósága, közönsége. Az imádkozó ember minden korban Istenhez szól, de önmagáról beszél; fohászára neki van elemi szüksége és nem az égieknek, akikkel kapcsolatot keres. Az imádkozó ember ég felé küldött üzenete gyakran panasz, vagy sorsának jobbra fordulásában reménykedő kérés, annak a megvallása, hogy az ember gyenge és erőtlen, önerejéből nem képes úrrá lenni gondjain, bajain, vagy éppen lehetőségei és vágyai között tátong olyan szakadék, amelyet egyénként vagy közösségként sem képes áthidalni. Máskor, máshol az imádkozó ember ajkán megfogalmazódó üzenet hálaadás, a beteljesült remények és az elért célok feletti öröm megvallása, vagy egyenesen dicsérő és dicsőítő fohász, a köszönet öntudatos alázatának kimondása. De tudjuk azt is, hogy az ima istenközeli intimitása minden korban és kultúrában alkalmas eszköz arra, hogy az ember égi tanú előtt adjon számot arról, amit egymásnak oly nehezünkre esik megvallani: azt, hogy gyengék, gyarlók, bűnösök voltunk, valamit elrontottunk, tévedtünk vagy vétettünk magunk és mások ellen. De vannak az imádságnak különösen intim formái: a meditáció nem más, mint az emberi lélek belső, néma, önfeltáró beszéde, a kontemplációban, a tiszta szemlélődésben vagy a szent csendben pedig értelmét, gondolkodását is kikapcsolja az ember, hogy valamilyen csodálatos lelki lebegéssel, a napi élmények, hatások sokaságát kirekesztő önmagába téréssel emelkedjen el a mindennapoktól. Ma sokan lemondanak minderről, hiszen az égből csak műholdas adásokat remélnek, ami nem késztet arra, hogy mi is üzenjünk az ég felé. De mit is üzenhetne az, aki panaszkodni tud, de kérni nem, hiszen ami nem jut, az neki járna - amúgy alanyi jogon. De nem népszerű ma a köszönet vagy a hála sem, mert másokat emel fölénk és lekötelez, érzelmi adósságba ver. Meg bűnösök sem vagyunk, mert kényünk-kedvünk - meg a piac, a reklám, a média - mondja meg, a pillanat bűvöletében, hogy mi a jó, a sikeres, különben pedig minden értünk és általunk van, csak az a fránya világ, meg a többiek azok, akik nem mindig vesznek erről tudomást. Ha mindez így van, akkor a mai ember miért imádkozna, hiszen nincs miről és nincs kihez; egy Isten nélküli világot építve magunk köré, már csak a kommunikáció, az információ bűvészmutatványai maradnak, de az önmagunkról, önmagunkért, önmagunknak és Neki szóló beszéd értelmetlen. Érdemes volna feleszmélni, próbálni nem csak beszélni, kommunikálni, hanem magunkat mondani ki, fogalmazni meg, ennek ősi, de ma is érvényes eszköze pedig nem más, mint a lélek beszéde, az ima. Ha másként döntünk, egy kommunikációs csapdába sétálunk be. Ám ha azt értjük ezen, hogy amikor az ember szól, beszél, önmagát elemzi, önmagát adja, akkor az ima Hozzá szól, de nekünk kell, ha pedig lemondunk, leszokunk erről, az információ és a kommunikáció világa nem lesz más, mint a Lélek, mindannyiunk lelkének zajos, látványos, képernyőként villódzó csendje.
