Jávor Béla olvassa fel írását
Jávor Béla: Hajrá magyarok!
Apám egyetemista korában, Szegeden fedezet volt az egyetemi válogatottban, így nem volt kétséges, hogy bátyámmal már génjeinkben örököltük a foci szeretetét. Apámmal tavasztól őszig majd minden délután, munkája után kimentünk a Marczibányi térre, ahol ő képes volt a fővárosi bajnokság első vagy másodosztályában szereplő Ganz Villamossági gyár csapata, a Vasas Turbó meccseit nézni, én meg a bátyám a kapu mögött fociztunk. Hétvégeken néha mi is néztük a bajnoki meccseket, igazi kutyaütő, negyed-ötöd osztályú foci volt, de mégis foci és a foci már akkor kivételes dolog volt.
Mert akkor még volt magyar foci, pedig már túl voltunk a zeniten, az Aranycsapaton, amelyet én sosem láttam játszani, de az ötvenes évek végétől előbb csak televízión, majd személyesen a Népstadionban is láthattam az akkori legjobb magyar focistákat, Albertet, Varga Zolit, Göröcsöt, Farkas Jancsit, sorolhatnám reggelig. 1964-ben harmadikak lettünk az EB-n, 44 éve, utoljára negyedikek. Ha elolvassuk az akkori lapokat (érdemes), akkora a sírás-rívás, pedig Európa legjobb négy csapatában benn lenni, nem semmi. (Ma már tudjuk).
Világbajnoki 16 közé utoljára 1986-ban kerültünk be, de ott tényleg csúfosan leszerepeltünk, egy hatost kaptunk a szovjetektől. (Megjegyezem a szovjetekkel mindig jó volt játszani, ha győztünk, akkor annak politikai felhangjai miatt, ha vesztettünk, akkor nyugodtan állíthattuk, hogy le kellett feküdnünk, így a szovjet ellenszenv csak fokozódott.)
Mi történt a magyar focival az elmúlt fél évszázadban? Miért indult romlásnak, hajdan erős magyar? Elvesztek a tehetségek? Nem születnek meg az egykori nagyságokhoz hasonló srácok? Egy ország elfelejtett focizni?
Valószínű ennek az okát is – mint sok más tönkremenetelünknek – a társadalmi struktúrában, a szocializmus felépítésének reménytelenségében kell keresnünk, amikor egy ország állt hadban az igazsággal és megpróbáltunk a kádári esős, borús világban fennmaradni. Amikor sokak megkötötték a maguk alkuját a hatalommal, amikor elfogadtuk, hogy a forradalmat most ellenforradalomnak fogjuk nevezni, amikor sokan hagyták magukat beszervezni és jelenteni kezdtek miért? Semmiért. Külföldi utazásért, könyvek színdarabok megjelentetéséért, előbbre jutásért, emberibb életért. Amikor a minőséget kiszorította a tehetségtelenség; amikor akinek kellett volna, nem követelte meg azt, amit kellett volna; amikor egyre inkább elfelejtettük, hogy itt a vasfüggöny mögött is emberként és nem csak emberszabásúként kellene élni. Igaz megkaptuk azt a keveset, ami a létfenntartáshoz kellett, de el kellett felejteni azt az életet, amely fél századdal, egy századdal korábban szüleinknek és nagyszüleinknek jutott.
Elvesztek az értékek, hiány volt nem csak gépkocsiban, nem csak téglában, nem csak egyetemi létszámban, de tisztességben, jó szóban és becsületességben is. Hogyne lopott volna a dolgozó, amikor maga az Állam is lopott, törvényességet színlelve vett el vagyonokat, földeket, házakat, lezárta a határokat, ketrecbe zárt mindenkit és ahhoz, hogy a hiány ellenére te legyél a kivétel, szívességet kellett tenni a pártállamnak. Elveszett a morál, el a munkamorál, el a vállalkozói morál, az orvosok tartották a zsebüket, a tanárok telefon leszólásokra nem buktattak, noha kellett volna, s volt osztálytársam, aki felvételi nélkül került be az egyetemre, mert édesapjának három olyan kitüntetése is volt, amelyből ehhez egy is elég lett volna.
Mert nem volt igazi verseny, igazi megmérettetés, hát a foci is látszateredményekre épült, nagyon jól megélt belőle az a pár ezer edző, szaktanácsadó, sportvezető és játékos, aki ott sertepertélt, csak a teljesítmény veszett el s tudjuk egy házat könnyű lerombolni, de nehéz újra felépíteni.
Most, hogy ma elindul az Európa Bajnokság, ahol 44 év után újra ott vagyunk, nem jelent semmit. A hozzáálláson kellene változatni, komoly profi fizetésekért komoly profi teljesítményt elvárni, de ez még mindig hiányzik. Üresek a magyar bajnoki meccseken a lelátók, alig egy-kétezer ember kíváncsi a legjobb magyar csapatokra is. Klubcsapataink rendre elbuknak az európai kupák selejtezőiben, nem hogy a mai élvonaltól, de 50 évvel korábbi önmagunktól is fényévnyire tartunk. Ne legyenek illúzióink, csodák nincsenek, a magyar futball előtt még sok nehéz év áll, hogy régi dicsőségünk ne késsen az éji homályban.
De ahogy Szent Pál írta volt a korinthusiakhoz: Most azért megmarad a hit, a remény és a szeretet.
Hajrá magyarok!
