szerkesztő: Marton Árpád
Yehudi Menuhin centenáriumán ma újabb két Beethoven-szonátát játszunk le a művész Kentner Lajossal készített, korszakos lemezsorozatából. Elsőként a 3., Esz-dúr szonátát játsszák az 1952-ben rögzített stúdiófölvételen. Beethoven 1799-ben, a 12-es opusszám alatt adta közre első szonátahármasát hegedűre és zongorára, és a fogadtatás nem tért el az újítókat övező értetlenség szokásos formáitól. A korabeli szemleíró nehézkesnek, túlbonyolítottnak minősítette a szonátákat, amelyek egy útvesztőkkel teli erdőhöz hasonlatosak, és mellőznek minden bájt, természetes dallamosságot. Szó ami szó, Beethoven törekvése – és ez különösen igaz a hamarosan felhangzó szonátára – távolról sem az andalító dallamokkal való hatáskeltés, hanem feszes zenei struktúrák kialakítása volt. A szonáta Adagiója ellenben így is egyike a komponista legérzelmesebb melódiáinak. Maga Menuhin így ír Beethovenről: „Nyersanyagát soha egyetlen zeneszerző sem csiszolta oly nemessé, mint Beethoven. Addig küszködött vele, amíg mély jelentést hordozó, tömör kijelentésekké kristályosodott, minden energiáját erre a folyamatra összpontosította. Szinte egyetlen más zeneszerzőnél sem lehetünk annyira szemtanúi a szépség, a cél és az igazság eszméiért vívott harcnak, mint Beethovennél.”
A 3., esz-dúr szonáta után következzék a 96-os opusszám alatt, egymagában álló 10., G-dúr szonáta. Beethoven utolsó hegedű-zongoraszonátáját egyes elemzők szerint némiképp homályba borítja a megelőző, „Kreutzer”-szonáta. Beethoven kortársait zavarba hozta, hogy a komponista immár szinte csak zenei képletként ható dallamtöredékeket használ fel zenei logikájának kibontásakor. Mások ellenben úgy tartják, a melodikus csábítások tudatos elkerülése elíziumi szépségek honává teszi a művet. Ha így van, minden bizonnyal épp az imént hallott szonátával megkezdett út betetőzésének lehetünk tanúi. Menuhin szavaival „ezt adta Beethoven a zenének: az egyetemességet, azt, hogy a kifejezésmód egyformán merít a matematikai egyenletek szigorúságából és az ember által átélt érzelmekből. Gyakran eltűnődtem, mi is vonz bennünket ehhez az eszményhez, hiszen az ilyen alkotó munka a megismerés ellentéte, az események előtt jár, és nem azok nyomában kullog. A fa, bár vak, az életadó fény felé nő, miközben a sötét földből táplálkozik. Korunk tragédiája az, hogy civilizációink egyre serényebben és hatékonyabban versengenek egymással, hogy szétrombolják az ember veleszületett érzékét a jó iránt, ami az élet céljának, szépségének és egyensúlyának egyik biztosítéka.” Hallgassuk Beethoven igazságát immár Menuhint hangszerével, a zongoránál Kentner Lajos.
