Jávor Béla olvassa fel írását
Jávor Béla: Legyen neked könnyű a föld
Hétfőn vettem meg az utolsó könyvét, szerdán kezdtem el olvasni, csütörtökön bemondta a rádió, hogy meghalt. Ez már az utolsó könyve, amelyben betegsége naplóját írta meg. Hézagosan, néha aprólékosan, kihagyásokkal. Mit csinál egy magam korabeli íróember, amikor halálos beteg lesz. Szöszöl. Megpróbál dolgozni, enni, élni az életét, de nem lehet, mert kéthetente kezelik, folyik ereibe a méreg, amely majd megöli a rákot. Vagy nem. Hát nem.
Egy hónappal volt fiatalabb nálam, egyszer találkoztam vele, szegény Nagy Gazsi gyászmiséjén. Pályája elején irigyeltem, nem csak azért, mert neki sikerült, ami nekem nem – főállású íróvá lenni, hanem mert a Termelési regénnyel berobbant abba a hetvenes évekbeli, szerepeket leosztott, Körképes, öncenzúrás, megfáradt magyar irodalomba, amely könyv maga volt a reveláció, hogy így is lehet írni? Hogy a „cocilizmus” fonákját, amit mindannyian ismerünk, tudunk, olvashatjuk végre olyan finoman ábrázolva, hogy ezt már az elvtársak nem értették meg. Ez a könyv volt talán a Kádár rendszer koporsójában az első szög, a gondolkodni merés szöge, amelyről mindannyian, nem párttagok azonosan gondolkodtunk, de mégis más valamit elgondolni és más olvasni több ezer példányban.
Nagyon nehéz annak a dolga, aki az első felütésben a maximumot nyújtja, hiszen a hegy tetejéről nem vezet út felfelé. És a főállású íróság is visszaüt. Egy tisztességes író elég, ha öt-hat könyvet ír és abból legyen kettő vagy három remekmű. Mondjuk, mint Thomas Mann. Az a most megszámolt huszonkettő az sok, ott óhatatlanul hullámzó lesz a színvonal és a főállású íróból megélhetési író lesz.
A rendszerváltozás előtt még egységes ellenzéki írók, költők csoportjába ő is beletartozott, amikor még nem szakadt ketté a magyar értelmiség, amikor még Monoron és Lakitelken olyanok ültek egy asztalnál, akik pár év múlva már nemhogy kezet nem fogtak egymással, de egymást gyilkolták gondolattal, szóval, cselekedettel. Ma már látjuk, hogy a rendszerváltozást az a magyar értelmiség vezényelte le, amelyik – régi magyar hiba szerint – olyan önhitt volt, hogy azt hitte, kizárólag az ő zsebében van a bölcsek köve, akikben nem volt tolerancia, és akik máig felelősek társadalmunk végzetes kettészakadásáért, mindkét oldalon.
Örülhetnénk, hogy ebben az írók milyen jelentős szerepet játszottak, hisz ez a kultúra megbecsülését jelentené, akár ’48-ban vagy ’56-ban, de ez itt most nem igaz. S ebben neki nagy a felelőssége. A 90-es évektől ő lett az egyik, ha nem a legfőbb megmondó ember az egyik lövészárokban, s szokott szelíden szarkasztikusan azt hitte, mindig megmondja a tutit. Pedig ez nem volt így. A rendszerváltozás után felállt brancsok jellemzője – mint minden brancsé – a kritikátlan összefogás, a falanx-lét, amelynek fő szempontja a másik brancs legyőzése. S ez így volt jobb- és baloldalon, konzervatívoknál és liberálisoknál. Nem lehet nem emlékezni a Negyven értelmiségi levelére – a francia miniszterelnöknek - a zámolyi romák mondvacsinált üldöztetése ügyében, messze eltúlozva a valóságot vagy a vállalhatatlan Őszödi beszéd feletti dicshimnusz énekléséről, amelyben ez a brancs védeni próbálta a védhetetlent.
Az író az lett, amitől József Attila féltette önmagát és minden költőt, áruvédjegy, s ha neve felbukkant, már nem is az író, de az az áru jutott az eszünkbe, amelynek ő volt a védjegye.
E kettő, az író és a megmondó személyiség építette fel azt a szobrot, amely végül magába zárta őt. Önmaga szobraként írta már évek óta magas színvonalon, ismételve önmagát, zseniális, de már ismert és megfáradt asszociációkkal, elképzelhetetlen finomságú szójátékokkal műveit. Egy magasan művelt, érzékeny szellem faragta újra meg újra azt a szobrot, akivé tették, akivé lett, és amit felvállalt. A posztmodern apostola, akinél egyre inkább csillogott a hogyan és halványult a mit. K. I. elvitte előle a még hiányzó utolsó kitüntetést, mert K. éppen nem a hogyannal foglalkozott egész életében, hanem a mi-vel.
Egy irigylésre méltó, hibáktól sem mentes, jelentős írói sors ért most véget.
Július 14-én meghalt Esterházy Péter.
Sit tibi terra levis.
