Jávor Béla olvassa fel írását
Jávor Béla: Irgalmasságot akarok
1982-ben voltam Isztambulban. Akkor már legalább húsz éve nem olvastam az Egri csillagokat, de azért feleségemmel ellátogattunk a legendás és Gárdonyi által dramaturgiai középpontba helyezett Jedikulába, a Héttoronyba. Ahol annyi magyar raboskodott, beleértve Török Bálintot is. Elnyűtt Dacia gépkocsimat a bejáratnál hagytam, szemben volt a városi tűzoltóság épülete. Mire kijöttünk, az előzőleg Görögországot is megjárt koszos gépkocsim tisztára mosva, szárazra törölve várt. Hogy kétségem se legyen, a közelben ülő török tűzoltók integetéssel jelezték, ők voltak a tettesek. Visszaintegetve hálás köszönetemet fejeztem ki. Persze már akkor is tudtam, hogy Széchenyi István fia, Ödön alapította meg a XIX-ik században a török tűzoltóságot, így a hálás török utókornak tekintettem ezt a nem várt, kedves gesztust.
Mostanában, alig egy hét múlva újabb gesztusra kerül sor nem máshol, mint Szigetvárott. 450 éve, hogy a várat ostromló török sereg a magyar védők hősies védekezése ellenére elfoglalta a várat, de egy igazi magyar gesztussal Zrínyi nem adta azt át a török túlerőnek, hanem összegyűjtve maradék népét a törökök legnagyobb meglepetésére kirohant a várból és addig kaszabolta a pogányokat, amíg a katonáknak erejükből tellett. Mindhalálig.
Jegyezzük meg ezt a szót. Zrínyi Miklós, aki születését tekintve horvát volt, egy magyar várat védett, s amikor elfogyott a muníció, nem adta azt át. Köthetett volna megállapodást, átadom a várat és maradék katonáimmal szabad elvonulást kapok. Nem, egy horvát vitéz magyarként nem tesz ilyet. Utolsó csepp vérünkig harcolunk. Mindhalálig. És lőn: mind meghaltak a török túlerővel szemben. Nem a magyar virtust akarom dicsérni, noha semmi aggályom nincs e tárgyban, de a következő hétre akarok reflektálni, amikor – állítólag – Szigetvárra jön a török elnök és a magyar meg a horvát elnökkel fejet hajt e 450 éves tett előtt.
450 év elegendő-e a megbocsátáshoz? Igaza van e József Attilának, hogy „a harcot, melyet őseink vívtak / békévé oldja az emlékezés” vagy nincs béke, mert 450 év eltelte sem ad feloldozást, különösen, ha a bűnös 450 év alatt sem mutatott megbánást. A törökök nem sokat törődnének Szigetvárral, ha legnagyobb szultánjuk, Szulejmán a csata végső kimenetele előtt nem éppen itt lehelte volna ki a lelkét. Nekik is mementó ez a hely, a szultán halálának helye, nekik itt a genius loci nem a győzelem, hanem a gyász geniusa.
Emlékezhetünk-e török felebarátainkkal együtt ugyanarra az eseményre másként? Nekünk a hódító idegen pogány hatalom triumfálásának, Zrínyi hősiességének helye ez a 450 éves mementó, nekik a zsarnok halálának és belső szervei eltemettetési helyének mementója. Szulejmán a XVI-ik században egy volt Hitlerrel, Sztálinnal, egy számunkra gátlástalan zsarnok, aki miatt az ország harmada elpusztult, kihalt, a magyar gyerekeket janicsárnak vitték, a felnőtteket lekaszabolták, a Mohácsi csatában ezreket lefejeztek, rabláncra fűztek. Mátyás Corvináit Sztambulba rabolták, várainkat lerombolták. Képzeljük el, ha ma a Mátyás templomot a migránsok dzsámivá változatnák, mit szólnánk? Másfél évszázadig tartott ez az őrület, öt-hat emberöltőn át a reménytelen kiszolgáltatottság, mintha a kiegyezéstől máig a magyar megtiport, legyilkolt, kiszolgáltatott nép lenne.
És?
És mégis mire tanított minket az Úr egy rövid imát mondva? „És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”. Nincs irgalom, csak ha irgalmasak vagyunk, nincs más szabály, do ut des, ahogy a latinok mondták: adok, hogy adj te is. Van feltétel nélküli megbocsátás? Mindannyian ebben bízunk, de megbocsátóként egyikünk sem adja ehhez a szívét. Felemelt újjal mutatunk a mindenkori bűnösre. Felemelt újjal, megbocsátatlanul.
Zrínyi Miklós ott nyugszik a szigetvári földben és bizton kezet fogott már Szulejmánnal a mennyek országában. Mert nincs üdvözülés megbocsátás nélkül.
Mert a pokol üres.
De csak, ha irgalmasak vagyunk.
