szerkesztő: Marton Árpád
A száz éve született Yehudi Menuhin felvételei közül ma fölhangzó két szerzemény nem csupán a művész, de egy műfaj fejlődéséről is számot ad. Először egy 1940-ben, a New York-i Carnegie Hallban rögzített koncertfölvétel szólal meg. Menuhin Johann Sebastian Bach 2., E-dúr hegedűversenyét játssza a Zenebarátok Új Zenekarával és Georg Schnéevoigt karmesterrel. Bach, aki a keze ügyébe kerülő valamennyi műfajt eredeti módon formálta a maga képére és hasonlatosságára, korábban nem ismert formai és tartalmi elemekkel gazdagította a versenymű, a concerto műfaját. Ez az olasz hegedűvirtuózok kezén formálódott műfaj eredetileg a bravúros hegedűjáték, a szólista különleges képességeinek megcsillogtatására szolgált, és a zenekari háttér, környezet jobbára csak a hangzás teltségét biztosította. Ha meg is válaszolta, replikázta a szólóhangszeren fölcsendülő témákat, azt leginkább azért tette, hogy még inkább kiütközzék az elsőhegedűs briliáns hangszeres tehetsége. Még Corelli concerto grossóiban, azaz hangszercsoportok versengésére építő versenyműveiben is a szembenállás, a kérdezz-felelek volt a meghatározó elem. Bach tollán a két olasz versenymű-forma különleges szintézisre lépett: a szólóhangszer vagy szólóhangszerek, mint első az egyenlők között, mindig úgy jelenik meg, mint az egész zenei együttes számára támpontot, vezetést, támaszt jelentő szellemi középpont. Aligha véletlen, hogy Bach a billentyűs polifónia legnagyobb mestereként versenyműveiben is egyetlen központi gondolat kibontását bízza a szólamokra.
Két évszázaddal Bach után a hegedűverseny formája és funkciója alapjaiban megváltozott. A most következő, drámai alkotás gyökeresen eltér a Bach-versenyművek táncos illetve áriaszerű karakterekből építkező szerkezetétől. A Liszt és a romantikusok nyomában kialakult úton a legvégsőkig haladva egy teljességgel személyes gondolatot fejt ki szimfonikus formában. A szerző Alban Berg, a huszadik század zenéjének egyik leginkább meghatározó alakja, egyszersmind e szenvedésekkel terhes korszak gondjainak érzékeny megjelenítője a zene nyelvén. 1935-ben, amikor ezen utolsó művén dolgozott, mélyen megrázta egy 19 évesen, gyermekbénulásban meghalt lány – Alma Mahler és Walter Gropius gyermekének – tragédiája. E himnikus, ugyanakkor gyötrelmes versenyműben Berg több Bach-koráltémát is elrejtett, mintegy annak jelzésére, hogy a megmagyarázhatatlan halál a legvégső fórum, a teremtő Isten felé kiált vigaszért. Nem járunk messze az igazságtól, ha a művet az értelmetlen öldöklés elé néző emberiség gyászmuzsikájaként hallgatjuk. Az 1968-ban készült felvételen Pierre Boulez vezényli a BBC Szimfonikusokat.
