Jávor Béla olvassa fel írását
Jávor Béla: Háború és béke
Talán egy cseh külügyminiszter mondta még a múlt század elején: „Magyarország egy érdekes ország. Minden háborút elvesztett és minden békét megnyert”
Mint minden aforizma, némiképp ez is sántít, hiszen nyertünk mi háborút is, igaz több, mint 500 éve, de csatákat azóta is. Utoljára talán 102 éve, 1914 decemberében a galíciai Limanowában, ahol a Nádasdy huszárok lovaikról az észrevétlen megjelenés célzatával leszállva gyalog törtek rá az oroszokra egy dombtetőn és puszta kézzel, karddal és a puska tusával vetették ki állásából a muszkát. Nemrég egy dokumentumfilmet is vetített a közszolgálati tévé, amely mint film nem volt igazán jó, de volt szíve és hatott 102 év után is. Van azonban egy nagy szerencsénk, hogy akkor ott tartózkodott, mint haditudósító az egyik legkiválóbb magyar regény írója, Molnár Ferenc. Nosza, megkerestem a könyvespolcomon 1916-ban megjelent kötetét, amelyben addigi haditudósításait gyűjtötte, és azóta nem tudom letenni. Hogy Molnár tud írni, ezzel nem mondok semmi újdonságot, de aki azt hiszi, hogy csak társalgási színművekre futotta talentumaiból, az téved, bár Molnárnál jelentősebb anti-figurát egy csatatéren alig találni. Monokliban sétál a csatatéren, az egyik menetoszlopból ki is szól neki egy katona: - Monokli! (Molnár becsületére, hogy ezt is leírja). De Molnár az éjféltől délelőtt 11-ig, tehát majd fél napig tartó csata után jár-kel a csatatéren. Kerülgeti előbb a szerteszét heverő orosz holtakat, majd a csukaszürkében fekvő magyarokat is. A szétlőtt fejű, vérben tocsogó bakákat, huszárokat, megszelídült arcú fiatalembereket. Molnár mindezt úgy írja le, hogy ott vagyunk vele a csatatéren, s ez a fogalom élő jelentést kap. Csatatér! Hiszen a harmadik világháborúban már ezt a fogalmat nem fogják ismerni, mert a háborúk a számítógép termekben fognak eldőlni, de 102 éve még megremeg a monoklis haditudósító és a mai olvasó lelke, amikor a visszafogott leírást adja, illetve olvassa. Ez nem a későbbi Liliom ligeti érzelgőssége, itt valóban vérben fekszenek több százan a meglepően meleg decemberi délelőttben.
Ha tudni akarjuk, milyen volt a Nagy Háború száz éve, ne a történelemkönyveket olvassuk, hanem Molnár Ferencet, a haditudósítót, az anti-katonát, aki oly idegenül mozog a csatatéren, mint Fabrizio del Dongó, a Pármai kolostor hőse a waterloo-i csatatéren.
Egyébként a héten volt május 9-ike, a Béke napja, amikor véget ért Európában a II. Világháború, s Magyarország ismét orosz megszállás alá került. Ismét?
Hát persze. Történelmünk során három háborút vívtunk az oroszokkal. 1849-ben, 1914-17 között és 1941-től 1945-ig. Mindhárom háborút elvesztettük, de hogy mindhárom után a békét megnyertük volna, ezen azért lehet vitatkozni.
Az 1850-es évek önkényuralmát ugyan felváltotta az 1867-es kiegyezés prosperitása, de a trianoni veszteséget máig sem dolgozhattuk fel, s a ’45 utáni zsarnokság és kommunizmus máig tartó hatását sem enyhíthetik a rendszerváltozás kétségkívül jelentős eredményei.
Minden békét megnyertünk volna? Annyiban biztos, hogy országunk ezeregyszáz év alatt mindvégig állt és létezett, minden háborús vereség ellenére. Túléltük a tatárokat, a törököket, a németeket, az oroszokat s talán a legfontosabb magyar ige is ez lett: túlélni. Túlélni a hódítókat, és túlélni a felszabadítókat mind 1686-ban, mind 1945-ben. Mert a „felszabadítók” ugyan elüldözték a korábbi megszálló törököket, németeket, de csak azért, hogy ők üljenek a nyakunkba. Igazán nem tartozik kedvenceim közé a Szabadság téri szovjet monumentális emlékmű, de ha létét vitatjuk, akkor miért feszít a Várban Savoyai Jenő lovas szobra, aki nem csak a német megszállást segítette, de a Rákóczi szabadságharc egyik leverője is volt.
És miért is neveztük a szovjeteket évtizedekig felszabadítóknak, amikor háborúban álltunk velük, és a nyertes nem felszabadítja az ellenség országát, hanem legyőzi és megszállja.
Saját erőnkből csak 1990-ben sikerült a nemzetközi körülmények szerencsés állása folytán kivívni függetlenségünket, de azt megtartani csak szövetségesekkel lehet. Most éppen azon dolgozunk, hogy őket elveszítsük.
Európában 72 éve béke van. Lehetünk majd a nyertesei?
