Jávor Béla olvassa fel írását
Jávor Béla: Hájas kifli
Negyven éve még halála előtt nagyanyámmal magnófelvételt készítettem, amelyen kedvenc ételeim elkészítéséről faggattam őt, aki legendásan tudott és szeretett főzni, sütni. Ma is megvan – azóta már papírra is vetve – az a húsz – huszonöt étel, melyek készítésének csínját-bínját elmondta, ezek egyike a hájas kifli. Legendásan macerás az elkészítése, ha délben készen az asztalra akarod tenni, bizony reggel nyolckor neki kell állni. Előbb a hájat megvakarni, majd a tésztába belegyúrni, fél-félóra pihentetéssel háromszor áthajtani, végül kinyújtani, négyzetes kockákra vágni, baracklekvárt a közepébe, kifli alakúra összehajtani, tojással megkenni a tetejét, majd cukros vagdalt dióba nyomni és a végén kisütni.
Mivel már évek óta nem került e semmi máshoz nem hasonlítható csoda az asztalunkra, elindultam megszokott helyemre, a Nagycsarnokba hájat venni s ekkor szembesültem azzal a felismeréssel, hogy manapság hájat nem lehet kapni. Van vagy 8-10 hentes a csarnokban, szép sorban mindegyiket megkérdeztem, van-e disznóhája, netán ha nincs lesz-e. Szokott-e kapni, ha igen, melyik nap, mert szívesen eljövök érte. Egyik helyen úgy néztek rám, mint egy marslakóra, a másikon széttárták karjukat, a harmadikon felvilágosított a magam korabeli hentes, hogy már nem rendelnek, mert nincs rá kereslet, mondván: ma már nincs olyan háziasszony, aki hájas tésztát akarna vagy tudna csinálni.
Végül egy magán hentest kérdeztem, tudna-e rendelni, mire meglepetésemre azt mondta, jövő szerdán jöjjek vissza, mennyi kell? Nekem a kiflihez csak 30 deka kellett, de mondtam, hozzon egy kilót, nehogy már harminc dekáért hozzanak ki hájat.
Tegnapelőtt mentem vissza, ahol átvettem a becsomagolt hájat, kifizettem érte 450 forintot, megelégedetten mentem haza s már tudtam, a jövő héten, még a farsangban hájas kiflit fogok ebédelni. Örömöm hazáig tartott, mert amikor kicsomagoltam szerzeményemet, akkor kellett tapasztalnom, hogy hentesünk zsírszalonnát adott nekem háj helyett. Ekkor ébredtem rá, már gyanút ébreszthetett volna a megrendeléskor feltett kérdése: - Bőrrel vagy bőr nélkül kérem-e, hiszen a hájnak nincs bőre. Köztudott (köztudott?), hogy a háj a disznó hasüregében található és nem a bőre alatt. Az utóbbit szalonnának hívjuk, s ez volt, amit hentesem adott. Olyan negyvenes zömök férfiú volt, aki a hátára tud venni egy fél disznót, de be kellett látnom, hogy a hentes vizsgán a háj nem tananyag. Miként lehet, hogy egy középkorú hentes szakmunkás bizonyítványt kap úgy, hogy alapvető anyagismerete sincsen, összetéveszti a hájat a zsírszalonnával. Mintha az orvos felcserélné a májat a vesével, a mezőgazdász a kukoricát az árpával, a zenész a kürtöt az oboával.
Vagy tizenöt éve betértem Szentendrén egy országos hírű húsos cég boltjába, ahol egy nagydarab szőke henteslegény fogadott és megkérdezte, mit óhajtanék. Mondtam, hogy ökörfarkat keresnék, húslevesbe. Mire emberünk: - Mi csak sertés és marhahúst árusítunk! Akkor még nem tudtam, sírjak vagy nevessek, kivételesnek tartottam, hogy egy hentes ne tudja, hogy az ökör az marha.
Most illene levonnom a tanulságot mai világunk elértéktelenedéséről, oktatásunk szakadéknyi hiányosságairól, régi jó ételeink elvesztéséről, nagyanyáink múltja iránti jogos nosztalgiáinkról, a jövő kilátástalanságáról, de azt hiszem ezeket a tanulságokat már minden hallgatóm levonta. A háj, mint jelkép, úgy mutatja korunk lényegét. Lehet-e a háj hiánya, ismeretlensége korunk lényege? Mint cseppben a tenger, minden megtalálható benne, összesűrűsödve.
A példa már megvan, de hol a háj?
Megyek, keresem tovább.
