Jávor Béla olvassa fel írását
Jávor Béla: Halotti beszéd
Amikor megszületett, Friedländer Árminnak hívták. Édesapja cipész volt és az Üllői úton laktak, közel a Fradi pályához, ahol huszonhárom évvel később először állt a mikrofon mögé és közvetített egy válogatott meccset, a magyar osztrákot.
Ezzel indult az a karrier, amely 73 évig tartott, hiszen mikor abbahagyta a rádiózást, átment a Labdarúgó Szövetségbe elnöknek, majd a FIFA vezető testületébe meghatározó tagnak s akkor már nem csak a magyar focival törődött, de a világfocival is. És amikor azt abbahagyta, még akkor is ő volt az etalon.
Szerencsés volt, hiszen pályafutása kezdetén kapta a legnagyobb ajándékot a magyar futballtól, az Aranycsapatot, amelynek a szólás szerint ő volt a tizenkettedik tagja s jutott a csapattal egyre magasabbra, a helsinki olimpiai bajnokságig, majd a londoni 6:3-ig és végül az 1954-es berni világbajnoki döntőig, ahol nem sikerült feltenni a koronát a megelőző évek eredményeire. Elbukott az Aranycsapat s vele együtt a tizenkettedik játékos is. S onnantól már csak az egyre gyengülő, egyre kisebb eredményeket elérő, majd a hetvenes-nyolcvanas évektől egyre eredménytelenebb magyar foci krónikása, később vezetője legyen. Nehéz lehetett ezt elviselnie, ő, aki a legmagasabb csúcsokhoz volt szokva, kénytelen a kudarcokat közvetíteni.
Mitől volt ő az aki? Mitől, hogyha a nevét kimondtuk, nem kellett magyarázni, kiről beszélünk, mert ő csak egy volt a magának teremtett stílussal, akit sokszor rajtakaptunk, hogy drámaibban közvetít egy meccset, mint a látható valóság. Erre az adott alkalmat, hogy a kezdődő televíziózás unalmas kommentátorai helyett a képhez a rádió adta hangot társítottuk s láthattuk, hogy mennyivel nagyobb helyzeteket kreál a rádióban, mint azt láthattuk a tévében.
Futballkultúránk visszaesését majd szinte eltűnését kompenzálta, hogy sok más sportágban nyílt lehetősége kommentálásra, olimpiai bajnokságok tucatjait közvetítette, némelyik ma is legendás, mint az 1964-es tokiói vízilabda döntő utolsó gólja, a „Lőj, lőj, lőj, Dömötör, lőj” s végül a katarzist hozó, olimpiai bajnokságot érő gól kiszakadása a torokból, mit a torokból, a szívből.
Személye és a szocialista társadalom egymásra talált. A verseny nélküli sikert korán elérte, s élete mindvégig e fájdalmasan rossz társadalmi – politikai rendszerhez kötődött. A szocialista sportélet, a szocialista rádiózás igazi ismerője és reprezentánsa volt. Ő ebben a társadalmi rendszerben vált azzá, aki lett, így nem volt elvárható, hogy ne tegyen meg mindent e rendszer fennmaradásáért. 1956 októberében a forradalmat akkor még fegyveres lázadásnak és elfojtandónak ítélt Nagy Imre, vagyis a régi rend támogatására hívott fel a rádióban és csak a rendszerváltozás után kerültek elő azok a dokumentumok, amelyek egyértelműen igazolták, hogy már az ötvenes hatvanas években az állambiztonsági szolgálatok beszervezték és jelentett, jelentett ellenségről is, barátról is, például Puskás öcsiről s a ma olvasott írások szerint, nem is semmiségeket. Hiába, aki a tűz körül mozgolódik, azt megkapja a láng, s így lett Galambos fedőnevű spicli belőle, évtizedeken keresztül.
Most vessük meg ezért őt? Vagy felejtsük el mindazon sok érdem ellenében, amely kétségtelenül javára írható? Kegyelmezzünk vagy ítélkezzünk?
De hisz a kegyelem Istennél van, s azóta már számot adott sáfárkodásáról a legnagyobb bíró előtt.
Elment hát az idol, akihez fogható nincs és már nem is lesz, mert oly korban volt rádióriporter, amikor még csak ez az egy médium volt mifelénk, s ennek az egyetlen médiumnak ő volt a legjobb sáfára. Ma más világ van, több tucatnyi médium ontja elénk a híreket és az álhíreket, a sport üzlet lett, egy Európa bajnok csapat éves költségvetése több, mint volt az Aranycsapat idejében egész Magyarországé. Elmúlt – hál’Isten – a szocializmus kísérlete is fejünk felől és lejárt mindazok ideje, akik e rendszerben lettek nagyok. De azért a nagyág nem elvitatható.
Július 25-én meghalt Szepesi György.
Legyen neki könnyű a föld!
