Jávor Béla olvassa fel írását
Jávor Béla: 1968
Érettségire készülő diák voltam 1967 őszén. Ma már meg nem tudom mondani, miért, de az 1967-es év olyan jól sikerült nekem, hogy december 31-én nem zártam be, hanem úgy döntöttem folytatom az érettségiig, így esett, hogy naplómat, leveleimet úgy kelteztem, 1967. XIII-ik vagy éppen az utolsó XVIII-ik hó. Így érettségiztem nem 1968. júniusban, hanem 1967. XVIII. hó 7-én. Egyéni ötlet, mondhatom már ma, ha nem éppen 1968 rovására hosszabbítottam volna meg 1967-et. Hisz 1968 az egész világon egyedi fényben tündököl, immár 50 éve, mert egész Európában egyetemista lázongások törtek ki, a huszonhárom éve békében élő, konszolidált szabadságban felnövő nemzedék apái rendszere ellen tüntetett, igazi anarchistaként elegük volt a szüleik adta rendből, jólétből, a szabad társadalom adta biztonságból és a kommunizmus látszata iránt fordult, Marxot, Maót és Marcuse-t választotta példaképnek, fogalma sem lévén az első két névhez kötendő terrorról, diktatúráról, s ha véletlenül elérték volna lázongásaik célját, meglepve hőköltek volna vissza, mondván: én nem ilyen lovat akartam. Ekkor jelent meg először Európa nyugati térfelén a tévesen liberalizmusnak nevezett szabadosság, amely minden volt, csak liberalizmus nem. A nevében liberálisnak keresztelt, de túlhajtott marxi szabadságfogalom, amely minden, csak nem szabadság, sőt Maóba átcsapva, maga a terror.
Miként jött át ez a zűrös lázadás Magyarországra? Csapdában voltak a szocialista vezetők, pártunk és kormányunk, hiszen az antikapitalista mozgalomra nem mondhattak nemet, de ugyanakkor féltek, hogy a forradalmiság átcsap az országra és elvtársainknak semmi másra sem volt szüksége 12 évvel ’56 után, mint egy újabb forradalomra. Nem beszélve arról, hogy akkor már Mao régen nem feküdt jól a szovjeteknél, így nálunk sem. Ezért a magyar sajtó elhatárolódott a lázadóktól és vezetőiktől, Rudi Dutschkétől és Daniel Cohn-Bendit-től, csendben örültek, hogy e lázadók gyengítik a nyugatot, de még jobban féltek e lázadás átcsapásától.
E lázadás eszkalációját félve engedett a diktatúra és látszat engedményeket tett. Elkezdte gyártani a kapitalisták emblematikus italát, a Coca colát, ekkortól lehetett kapni az első Túró Rudikat, bevezették kéthetente a szabad szombatot és nem véletlen, hogy a két éve még kigúnyolt és megvetett Illés együttes nyerhette az augusztusi táncdalfesztivált, kiengedve a gőzt a teenager fejekből, az Amikor én még kissrác voltam című, szövegét tekintve nem teljesen problémamentes dalával. („Kicsit féltem én/ Amikor én még kissrác voltam/ Elvisznek engemet / rosszarcú emberek”), s mint tudható volt, Illésék az 50-es évek elején voltak kissrácok.
Ki tudja, hogyan keveredtem a tűzijátékot nézendő, a Gellért térre augusztus 20-án. Nagyon egyedül éreztem magam, pedig zsebemben volt a jogegyetemi felvételi értesítés s fogalmam sem volt arról, hogy, amikor én a tűzijáték végeztével hazafelé ballagok, éjfélkor a magyar, bolgár, lengyel, NDK és szovjet csapatok minden irányból átlépik a csehszlovák határt és a Brezsnyev doktrina értelmében megkezdődik a Prágai tavasz, az emberarcú szocializmus kísérletének likvidálása. Másnap, egy esős délelőtt, Fonyódligetre utaztam és a zsebrádiómon a vonatban hallgattam 1968 legfontosabb hírét, hogy már megint a rossz oldalon vagyunk, ahogy ’56-ban minket, most mi a cseheket tiporjuk el, hogy a szocializmusnak nem lehet emberarca, hogy Cohn-Benditék követelése az egyetemek autonómiájáról csak ott fogalmazható meg, ahol az egyes államok szuveneritása biztosítva van.
Szakadt az eső, ültem a vonatban és tudtam, nincs remény. Három hét múlva elkezdem egyetemi tanulmányaimat, öt év múlva megszerzem a jogi diplomát, de minek. Mi itt a vasfüggöny mögött olyanok vagyunk, mint az állatkerti nemes állatok, mi is úgy nézünk ki, mint az igaziak, de minket körülvesz a rács és nincs megoldás.
A vonatablakon lefolytak az esőcseppek, siratva magamat, nemzedékemet, reménytelen jövőnket.
Ennek 50 éve.
Mintha tegnap lett volna.
