Jávor Béla olvassa fel írását
Jávor Béla: Hetvenhét
Másfél évszázada írta meg a világirodalom egyik alapművét Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés címmel, amelyet ma már csak kifinomult lelkek és bölcsészhallgatók olvasnak, pedig lenne mit tanulni belőle. A téma ugyanis örök, mióta Ádám és Éva elkövette az ősbűnt, saját sorsán keresztül ismerte meg a bűnhődést. Csak hogy akkor még nem volt média, amely szétcincálta volna a történetet, nem voltak érdekcsoportok, amelyek megtaposták volna az első emberpárt vagy éppen fordítva, hősnek kiáltották volna ki, mint akik voltak bátrak, úgymond a „zsarnoksággal szemben harcolni egyéni szabadságukért”. S persze nem volt az ítélet ellen fellebbezés, mert hisz kihez is fellebbeztek volna szüleink, de miért is, hiszen a bűn elkövetése egyértelmű volt.
Miről jut most mindez eszembe? Olvasom, hogy az egyik öregedő playboy színházrendezőnk, akire egy éve egy szókimondó áldozata ráhúzta a vizes lepedőt, mert őt, visszaélve színházi berkekben korlátlan hatalmával szexuálisan zaklatta, beszüntette önkéntes száműzetését a világot jelentő deszkákról és ismét rendezni fog egy vidéki színházban. A bűn nyilvánvaló volt, az érintett sem tagadta és most, egy esztendő elteltével véget ért hát a bűnhődés is. Rendezőnk úgy vélte, megszűnt nem jogi, de ami fontosabb, morális priusza s ismét visszatérhet oda, ahol bűneit valaha elkövette. Ez is elgondolkodtató, de rendezőnk önfelmentése kevésbé izgalmas, mint a színházigazgató döntése, aki szintén jónak látta a morális büntetés megszakítását.
Mielőtt belekezdenék egy rövidebb erkölcsi prédikációba, mely nincs szándékomban, állapodjunk meg pár opcióban.
- nincs ínyemre a közel egy éve a tengerentúlon, majd nálunk is elkezdődött szexuális zaklatások tálalása, mint ahogy nincsenek kedvemre maguk a tényleges zaklatások sem,
- ezek a cselekmények a valóságban hatalmukkal és/vagy pénzükkel visszaélő személyek szexuális korrupciói, úgymint: -Te ideadod nekem a tested, én adok neked szerepet, pénzt, lehetőséget, karriert, tetszés szerint behelyettesítendő,
- magyarán visszatértünk Ádámhoz és Évához, a kígyó, a kísértő ígér valamit (olyanok lesztek, mint az Isten), s ezzel elveszi az istenteremtményeket a Teremtőtől, vagyis átmenetileg nyer egy csatát az Istennel szemben.
A kérdés már most az, hogy a bűn milyen bűnhődést kíván? Nemrég egy gyerekotthon igazgatóját pedofílián kapták s ítéletében nem csak börtönre, de a gyerekekkel kapcsolatos bárminemű foglalkozástól örökre eltiltották. Helyesen.
Ha valaki kocsijával elgázol egy embert, akkor eltiltják az autóvezetéstől meghatározott évekre, ha ittasan vezet, elveszik a jogosítványát több hónapra. a kérdés, hogy egy zaklató színházrendezőt miért nem tilt el a szakma legalább annyi időre, amennyi ideje kifogásolható tevékenységét végezte, amely tanúk szerint több évtized. Sőt a tanúvallomásokból kikerekedett az a kép, hogy rendezőnkről az egész szakma tudta becsületrendet nem érdemlő magatartását, de cinkosként összekacsintott, odadobva neki, mint a sárkánynak az újabb és újabb fiatal színésznőket s nem volt a szakmában évtizedekig egyetlen Szent György sem, aki kiállt volna a sárkányt legyőzni.
Mégis - tornyosodik elém a kérdés - kereszténységünk alapelve nemde a megbocsátás? És a megbocsátás nem bűnnek szól, hanem a bűnösnek. De vajon, lehet-e megbocsátani bocsánatkérés nélkül? És a sajnálkozás egyúttal már bocsánatkérés? És a nyilvános bűnöket nyilvánosan kellene megbánni? És hányszor kell megbocsátani–kérdezte Péter – talán hétszer? Mondom neked – felelte Jézus –, nem hétszer, hanem hetvenhétszer.
Rövid jegyzetemből kitűnik, hogy ízlésem ellen való a Nagy Rendező magatartása, de a vidéki színház megbocsátó szép üzenete is. a kérdést persze nem mi fogjuk eldönteni, hanem az a bíró, akinek ítélete ellen sem rendezőnk, sem az őt újra színpadra engedő színigazgatónk nem tud majd fellebbezni.
Mi pedig addig is csendben számoljunk, legalább hetvenhétig.
