Jávor Béla olvassa fel írását
Jávor Béla: Kati
Harmincnyolcan érettségiztünk 1968-ban a Rózsadomb alján fekvő budai gimnáziumban. Régi, patinás iskola volt – jogelődjébe egykor még Márai is járt egy évet. A tanári kar egy része még a régi vágású, Klebelsberg Kunó emlőin felnőtt társaság volt, másik része a hatvanas éveknek megfelelő vonalas tanerő, sőt érettségiztető osztályfőnökünk volt az ötvenes években a Toldy gimnáziumban ráállítva Antall Józsefre. A megboldogult KGB küldhette, még magyarul sem tudott rendesen.
Amilyen vegyes volt a tanári kar, épp olyan a diákság. Részben a Rózsadombról, Pasarétről kitelepíteni elmulasztott polgári családok gyermekei, részben a kitelepíteni el nem felejtettek villáiba beköltözött új hatalom magas rangú képviselőinek gyermekei, akiknek szülei miniszterek, párt korifeusok, a Szabad nép vagy később a Népszabadság fő- és helyettes szerkesztői, egykor volt ávósok gyermekei, egy szóval a nómenklatúra kedvezményezettjei.
Kati édesapja nem volt a nómenklatúra embere, csak pár éve engedték ki a börtönből, ahol Kádár János kegyelméből töltött jó pár évet, azért mondom, hogy kegyelméből, mert nem sokon múlt, hogy fel nem akasztották. Ezt akkor, 15 éves korunkban még nem tudtuk Katiról, hiszen ’56 nem volt téma, nem is lehetett. Kati csinos volt és mindig maga az élet, mosolygós, jó tanuló, szeretetre méltó. Talán én is udvaroltam neki egy kicsit, ahogy 55 éve írt naplóm lapjait olvasgatom, de nem volt ez másként az osztályban többekkel. Kati érettségi előtt lehorgonyzott Csabánál és ez a horgonyvetés kitartott az egyetem alatt is, házasságot és két szép gyereket hozott, minden szép és jó volt, mint a mesében.
Aztán elromlott valami, nem vizsgáltam mi, de egyre másra hallottam a házasságuk válságáról, nem segítettünk nekik, mert addigra már mindegyikünknek megvolt a maga baja, pályakezdés, gyerekek nevelése, lakásszerzés vagy éppen kisebből nagyobb lakásra cserélés. Ők pedig voltak olyan barátok, hogy válóperük intézéséből engem kihagytak, nekik se volt könnyű, barátként nekem sem lett volna az.
Kati könyveket készített, ha lehet mondani, könyvművész lett, finom, érzékeny ízléssel ruházta fel az albumokat, azt hiszem nagyon szerette, amit csinált és ezért mindig irigyeltem, mert én csak ritkán mondhattam el ezt magamról. Kapcsolatunk az idő múlásával lazult, közös barátoktól hallottam felőle, néha összejöttünk egyik beteg osztálytársunknál beszélgetni, lakásából alig kimenő barátunknak társaságot biztosítani, de egyben egy jót dumálni, mi másról, mint a barátságról, az együtt töltött négy évről, emlékeinkről.
Közben eltelt 30 év, megváltozott a rendszer, tempora mutantur et nos mutamur in illis, vagyis változtak az idők és benne mi magunk is.
Aztán hallottam, amit eleinte el sem hittem, hogy Kati megint az egykori osztálytársak közül választott megának társat, két első házasságában csalódott ember talált egymásra, örültem és drukkoltam nekik, a dantei emberélet felén túl sikerüljön az, amire mindannyian vágyunk, a harmónia, a kiegyensúlyozottság, az otthon biztonsága, a teljes lelki, szellemi és testi boldogság. Most így hetven évesen még mindannyian tervezünk, pedig ki tudja, hogy ez a kor a vég kezdete vagy már annál is több. Mert ettünk arról az almafáról, megnyílt a szemünk és tudjuk, hogy mi van az út végén, de azt mégsem, hogy mikor érünk oda. Át kell majd menni azon a kapun, amelyik csak kifelé nyitható s nem mindegy, milyen állapotban érünk oda.
Katit egy éve operálták, akkor beszéltem vele utoljára telefonon. – Meg fogsz gyógyulni – mondtam neki a vigasztalók felelőtlenségével, bár tudtam, a hasnyálmirigy nem tartozik a könnyű esetek közé, s nem is lett az. Egy évig harcolt hősiesen, kétségek és remények között, testet-lelket gyötrő szenvedéseken átesve, míg végül jött a hír, hogy Szent Donát napján átment ő is azon a kapun és a kapu becsukódott.
Harmincnyolcan érettségiztünk 51 éve. Sorolom az eltávozottak neveit, Bellér, Erdős, Lammel, Párniczky, Sarkadi, Sándorfi, Somos, Szokoly és most Kati. Ők már ott a „nem ismert tartományban” tartják az érettségi találkozót „melyből nem tér meg utazó”, ahogy azt Hamlet úr mondta volt.
Katikám, kit hétfőn a feltámadásig, a befogadó farkasréti földbe teszünk, te már túl vagy mindenen, s mert teljesítetted, amit célként kaptál, legyen veled az Isten szeretete.
A többi néma csend.
