Szerkesztő: Marton Árpád
Nemrégiben hunyt el a magyar zenei élet egy kevéssé ismert, mégis említésre érdemes alakja. Robert Christian Bachmannról már csak azért is méltó megemlékeznünk itt, a Magyar Katolikus Rádióban, mivel élete utolsó másfél évtizedét a magyar keresztény zenekultúra ügyének szentelte. A svájci-német családból származó Bachmann kora gyermekkorától fogva elköteleződött a zene ügye mellett. Nem kisebb dirigens, mint Rafael Kubelik jósolt számára ígéretes karmesteri pályafutást. A zene iránt fogékony hazai közvélemény elsősorban egy Karajanról írott személyes vallomás szerzőjeként tartotta számon. Karmesteri munkásságát nehezen beszerezhető fölvételek dokumentálják – köztük a hamarosan fölcsendülő szimfóniával. Transzmediálisnak nevezett zeneszerzői kísérletei – amelyekben az UNESCO és a Royal Filharmonikusok támogatták – az egymástól távoli zenei világok és kulturális régiók közötti harmóniát példázták. Maestro Bachmann első ízben a rendszerváltást követően jelentkezett a magyar zenei életben azzal a fölajánlással, hogy világszerte megszerzett tapasztalatait a magyar zenei élet felpezsdítésében kamatoztassa. Koncertezett és hangfelvételeket készített a Budapest Filharmonikusokkal és a Budapest Szimfonikusokkal. A magyar zenei élet gazdagítására vonatkozó terveit azonban csak évekkel később, a Szeged-Csanádi Egyházmegye támogatásával valósíthatta meg. A Szent Gellért Fesztivál hangversenyeinek tudatos szerkesztésére vall, hogy Bachmann egyszerre válogatott a klasszikus alaprepertoárból és kortárs szerzők kompozícióiból. A fesztivál zenekara, a Szent Gellért Akadémia élén a világ számos országából származó fiatal muzsikusokat dirigált, akik közös muzsikálásukkal a zene nemzeteket egyesítő erejét igazolták. Hasonlóképp egyetemes értékek szolgálatába állította zenei működését, amikor a genfi székhelyű Világgazdasági Fórum alkalmával az Orosz Nemzeti Zenekart vezényelte a Davosban rendezett jubileumi jótékonysági koncerten. Mindezek jelentőségére vall, hogy a magyar kormány Pro Cultura Hungarica díjjal illetve a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjével jutalmazta, 2006-ban pedig XVI. Benedek pápa a Nagy Szent Gergely-rend parancsnoki fokozatát adományozta számára „a nemzetek és népek közötti harmónia megteremtésének elősegítésében” tett közreműködéséért valamint „az interkulturális megértés előmozdításáért”. És most a műről, amelyet mestere, Herbert von Karajan nyomdokaiban Robert Bachmann ezen a felvételen a Royal Filharmonikusokkal bemutat. Johannes Brahms 1876-ban befejezett, 1., c-moll szimfóniájáról van szó. Noha a komponista hosszú éveken át bajlódott első szimfóniájának megalkotásával, a bemutató után épp azt vetették a szemére, amit annyira igyekezett elkerülni: hogy ugyanis műve voltaképpen beillene Beethoven tizedik szimfóniájának. Jóllehet, a megállapítás nem egészen igaztalan a szimfónia zenei gesztusnyelvére nézve, a mű egészét tekintve azonban lehetetlen nem észrevenni, hogy Brahms jelentős lépéseket tett előre azon az úton, amelyen csakugyan Beethoven indult el: a romantikus szenvedélyesség irányában. Brahms 68-as opusszámú alkotása jóval szertelenebb, csapongóbb, festőibb és zabolátlanabb annál, mint amire Beethoven valaha is merészkedett. És ami a legfőbb: nyoma sincs a szerzeményen annak a gigászi küzdelemnek, amely keletkezését kísérte. Kedves Hallgatóink! Brahms 1., c-moll szimfóniáját halljuk a Royal Filharmonikusok fölvételéről, a nemrégiben elhunyt Robert Christian Bachmann vezényletével.
