Jávor Béla olvassa fel írását
Felelősségvállalás
„Negyven felett mindenki felelős az arcáért” – írta volt Márai Sándor, akinél nagyobb író bizton volt a magyar irodalomban, de tisztességesebb nem nagyon, tisztesség dolgában talán csak Hamvas Béla fogható hozzá. Márai 48 évesen, alkotóereje teljében úgy emigrált, hogy tudhatta, soha vissza nem térhet hazájába, s csak úgy lehet magyar író, hogy többé Magyarországon nem adják ki a könyveit, olvasóközönsége jórészt a magyar emigrációra korlátozódik. Mindezt tudta és vállalta, mert csakis az igazat akarta megírni, nem is a cenzúrától félt, hanem az öncenzúrától. Attól, hogy saját maga fogja megölni saját gondolatát, mint azt megtette szinte minden itthon maradt író és költő vagy úgy, hogy művéhez hozzá illesztette az ún. vörös farkat, vagy úgy, hogy bizonyos témákat meg sem mert kóstolni, mert a tabu témákat nem lehetett érinteni, csak a pártrendszer diktatúrájának megfelelően. Hamvas ugyanezt tette csak itthon, ő az asztalfióknak írt és a barátoknak, őszintén írt, öncenzúra nélkül, mert megjelenés hiányában ezt megtehette. Mindketten a jövőnek írtak, mely haláluk után jött el, amikor a magyar olvasó már olvashatja az egykor írt sorokat, a cenzúrázatlan gondolatokat.
„Negyven felett mindenki felelős az arcáért”. Ahogy minden reggel fogmosás után a fürdőszoba tükörbe nézek, egyre vadabb ember néz vissza rám éppen szemközt velem. Október óta nem jutottam el a fodrászomhoz, aki Pomázon rendel, az elmúlt öt hónapban porckorong sérvem és a pandémia miatt még a Katolikus rádióba sem jutok el, nemhogy ilyen messzire. Ezért – mint most is hallható –segítségemre vannak a rádió munkatársai, köszönet érte.
Mikor gimnazista voltam, akkor kezdődött a beat-korszak Magyarországon, magam is hosszú hajat növesztettem, még egyetemista koromban is, mely afféle „egyenruha” volt, még megengedett tiltakozás nemcsak szüleink nemzedéke ellen, de a szocializmus sematikus pofáival szemben is. Amikor ügyvédjelölt majd ügyvéd lettem, húszas éveim végére ez az arcot érintő lázadás elmúlt, a hajam rövidsége is közeledett apáméhoz, bár azt el nem érte. Mi határozza meg egy ember arcát? Az orra, a szeme, a szája és a fülei, ezek a gének útján kapott adottságok, változtathatatlanok. Amivel saját arcunkat befolyásolni tudjuk, az a hajzat, a bajusz, a szakáll, és ha szerencséd van, a szemüveg. Nekem gyerekkorom óta vallott elvem: különbözni a tömegtől, a többségtől, sosem úgy viselkedni, ahogy azt a közvélemény diktálja, még akkor is nüansznyi differenciát találni, ha a fősodorral egyet is értek. Ennek jegyében növesztettem egyetemistaként bajuszt, huszonhét évesen szakállt, készíttettem – már amennyire erre a szocialista gazdaság lehetőséget adott – a megszokottól eltérő szemüvegeket. Megpróbáltam megfelelni Márainak – bár akkor még egy sorát sem olvastam – de egyetértve vele: Negyven év felett mindenki felelős az arcáért.
Elnézem a mai fiatalokat és a negyven felettieket, előbbiek jólfésült yuppie-k, éppen csak borostás szakállal, utóbbiak nullás géppel lekopaszítva, mind egyformák, mintha mindegyik a Cosa Nostra tagja lenne, az intellektus teljes hiánya.
Pedig tudható, hogy az arc a lélek tükre, s ezt arcunk két összetevője mutatja meg, a szájunk mosolya és a szemünk csillogása. Az a finom mosoly, amely többet fejez ki, mintha mondanánk bármit, hallgatva azt a sok akadékoskodó őrültséget, amely kering a világban. Hallgatva a hazugságokat, a szájhősködéseket, az ön vállveregetéseket, nem kell válaszolni, mosolyunk mindent elmond. Isten ments, hogy kaján legyen, bizonyára így mosolygott Jézus is, amikor lehajolt és ujjával valamit rajzolt a porba. Nem mindegy, milyen az a mosoly és milyen hozzá szemünk csillogása. Emeljük fel arcunkat, nézzünk csillogó szemekkel a világba, legyen mosolyunk semmihez sem hasonlítható. Az sem baj, ha levesszük a szemüvegünket, mert így – bármily paradox - messzebb látunk. S most felelünk meg Márai által mondottaknak, hiszen negyven felett tényleg felelősek vagyunk az arcunkért, mert az arcunk felelős a szívünkért és a szívünk felelős a lelkünkért. Mert negyven felett felelősek vagyunk egész életünkért, lejárt a kísérletezés korszaka. Most már felelősek vagyunk nem csak a ránk bízottakért, legyenek azok családtagjaink, barátaink vagy maga az ország, de felelősek vagyunk leginkább tetteinkért, magunkért. Mert ez a felelősségvállalás ad választ mindarra, amiért élnünk kell és érdemes.
Lassan mondom ezt, mosolyogva, tűnődve.
