Zenei kincsestár

1. Halottak napjának vigiliáján a XX. századi dalirodalom egyik legkomorabb tónusú remekét mutatjuk be a Zenei Kincsestárban. Gustav Mahler 1902-ben szerzett ciklusa, a Gyermekgyászdalok
Friedrich Rückert két gyerekének elvesztésekor szerezte a Mahler-ciklus alapjául szolgáló öt elégiát. A komponista négy évvel később maga is elvesztette kisleányát. A ciklust Kathleen Ferrier és a Bécsi Filharmonikusok korszakos felvételéről játsszuk le hallgatóinknak. A felvétel dirigense, a komponista egykori munkatársa, Bruno Walter Mahler-könyvéből valók a következő gondolatok: „Bensejében hevesen kavargott a muzsika, a szenvedélyes emberség, költői képzelőerő, filozófiai gondolatok, vallásos érzelmek sokasága, s ő küzdött mindezzel. … Belső világának országnyi területén sohasem sütött ki a nap. … A 4. szimfónia befejezése után Mahler a népköltészettől a műköltészet felé fordult. Vonzotta Rückert művészien mesteri nyelve, amely érzelmeinek mélységes őszinteségével és egyszerűségével párosult: bizonyos tekintetben rokonnak érezte. A ciklussal Mahler megragadó lírai művet alkotott. Zenei anyagát nemes szimfonikus melodika adja, … (ám) a legerősebb drámai hatás sem csábítja Mahlert arra, hogy átlépje a dalszerűség határait.” A ciklus első dala: „Ismét napfényes reggel jő.” A dal a hajnalodó világról és a gyermekét gyászoló szülő mélységes magányáról vall. Ám a szeretett kis szempár fénye visszacsillan az örök világosság tündöklő magasában.

2. „Most tudom csak, mit mondtak azok a sötét lobbanások, amikor rám pillantottál. Ám szemecskéd most is lepillant rám, csillagok gyanánt.”

3. „Mikor anyuka belép az ajtón, szemem úgy pillant oda, mintha Te is belépnél vele, fogva a kezét, kicsi lányom.”

4. „Gyakran hiszem, csupán sétálni mentek… Ne légy szomorú, hisz ez egy szépséges nap: ők csak a hegyre mentek, és nemsoká itt lesznek újra. Vagy… előttünk járnak csupán – ne akard, hogy visszatérjenek: találkozunk majd ővelük ott, a napfény magasában! Hisz ez egy szépséges nap ott, a magasban…”

„E viharban, a szakadó esőben sosem engedtem volna ki őket. De nincs mit tenni immár: kiszöktek, elragadta őket a vihar. De nem félek többé a vihartól. Pihennek most már, mint otthon, a mama mellett, az Isten tenyerében.”