Zenei kincsestár

1. Schubert dalaival várjuk kedves hallgatóinkat a Zenei Kincsestárban ezen a késő őszi estén. Minden idők legnagyobb dalköltőjének szerzeményei igazán illenek a hulló levelek és a búcsúzóban visszacsillanó napfény képeihez: Schubert, ez a páratlanul kifinomult lélek mind a hatszáz dalában az emberi szív bensejének hangjait pendíti meg a legnagyobbakra jellemző egyszerű kifejezés révén. Szerelemről, elhagyatottságról, magányról és reménykedő vándorlásról szólnak ezek a dalok, és Schubertnek minden zenei eszköz rendelkezésére állt, hogy elmélyítse a verssorok jelentését – miközben a maga szemérmes módján elrejtőzve a költői vallomások mögé, kifejezést adott mély érzésű, és véghetetlenül magányos lelke titkainak. Dietrich Fischer-Dieskau és Gerald Moore klasszikus felvételei közül következzék elsőként A távollevőhöz című Schubert-Goethe-dal. „Hát elveszítelek valóban? / elszöksz tőlem, te drága-jó? / A révedt fülben visszadobban / a régi hang, a régi szó.”

2-3. Két vándordal következik: a Szikrázó hullámokon és A hajós. Stolberg és Mayrhofer zsánerképeire Schubert erőtől duzzadó, örömteli muzsikát komponált: a romantika bizakodó, önerejétől megrészegült arcát mutatva meg.

4-5. A következő két dal, a Schlegel versére írt Vándor és a Kosegarten nevezetű verselő nyomán szerzett Éji dal már a Téli utazás magányába vezet, a lélek benső tereibe.

6-8. A befejező három dallal Schubert folytatja a magányba vezető lelki utazást. A romantika korának halálmitológiája jellegzetes módon tűnik fel Seidl, Spaun és Hell elégiáiban. Előbb a Gyászharang kondul az élet útjának végezetével – mozarti reménnyel csendítve mégis a szeretet múlhatatlan derűjét. A halál és az ifjú című dal hőse megpihenésért esd a halálhoz, míg a Honvágy című dal nosztalgiájában a mennyei örök haza utáni vágyakozás szólal meg.