Jegyzet

Egy pár csizma, világosbarna, magas szárú. Borjúbőr.
A Nyugat című folyóirat születésnapi esztendejében - a századikban - bekukkan-tok a Petőfi Irodalmi Múzeumba. Termek vannak most telis-tele tárgyi és írott emlékekkel, fényképekkel, levelekkel, ritka kéziratokkal. De van itt, a múzeumban egy csizma is, amelyet a Nyugat egyik géniuszának lábára szabtak. Csak az ő számára szabhatták, talpalhatták, mértékvétel, mustrarajzolás után - ahogy ennek a csizmadiáknál rendje volt.
Gyermekkorában, Szatmárban is volt már csizmája Móricz Zsigmondnak. Élete regényében írja, hogy dagadó kebellel ment végig a falun az új lábbelijében. A hadi csizmájáról azonban - bár alighanem írt ő erről is - mindeddig nem tudtam.
A régi csizmadiák - igaz, újak már nincsenek - értették a mesterségüket. Számítgatom: kilencven éves elmúlt már ez a pár csizma - ám még mindig a lábára húz-hatná a gazdája. Ha élne. De már, sajnos, több mint fél évszázada „üresen hagyta a csizmáját.” Sokféleképp kifejezhetjük, hogy valaki meghalt. A csizma üresen hagyása formulát éppen Zsiga bácsitól tanulhattuk.
Hanem amikor ezt a hadi csizmát 1914-ben megrendelte, legfeljebb csak a gyermekek bácsizták Móricz Zsigmondot. Mert írt ő akkor meséket, gyermekverseket is, szép számmal. De ifjú ember volt még, kiapadhatatlan szorgalmú írástudó, fáradhatatlan országjáró. Önszántából jelentkezett haditudósítónak - azt kérte, hogy a keleti frontra küldjék. Mert ott a legnehezebb a magyar katona sorsa.
Ott van a leghidegebb, ott a legkomiszabbak az utak, ott a legkegyetlenebbek a szuronyrohamok…
A haditudósító alaposan felkészült az útra. Csizmát rendelt, s ha már megrendelte, nem egy vagy kétévi szolgálatra. Legalább ötvenre. De nem is készítene gyöngébbet, kopósabbat egy akkori csizmadiamester, mert akkor nem csizmadia lenne. Hanem falusi suszter.
Szép, puha, mégis erős, barna színű, bőrből varródott a csizma, fűzővel, fel a térd aljáig. A talpa - hát azon a puskagolyó sem üthetett volna lyukat… Ebben a csizmában járta a haditudósító Galícia csatatereit, az orosz hadszínteret, hogy hírt hozzon a Szabó Jánosok, az Angyal Andrások szenvedéséről és hősiességéről. A virtusról, a bajtársiasságról és a mezőket befestő vérről. A lövészárkok életéről és a halálról. „Inter arma.”
Ebben a barna fűzős csizmában járja az országot is, hogy felderítse: miként élnek idehaza az asszonyok, a gyerekek, az öregek a háború idején.
Gyalogolni jó - írja Móricz Zsigmond. Egyszer például, még diák korában Karcagról elgyalogolt Kisújszállásra. Máskor Kassáról hazagyalogolt Sárospatakra. Véresre törte a cipő a lábát. Még inkább megtanulta, hogy: gyalogolni kell! Gyalogolni, hogy igaz, jó írások, riportok szülessenek. A valóság csak közelről, testközelből ismerhető meg. Aki gyalog érkezik egy faluba, annak kinyílnak a szívek. A hintón, gépkocsin érkező előtt bezárulnak.
Nem kell hintó, nem kell gépkocsi - csizma kell. Jó csizma. A háborúba különösképp.
Mi mindenről, mindenkiről beszélhetne ez a háborút járt, kilencvenesztendős csizma? Hány kilométer van ebben a lábbeliben? Hány falu pora, sara tapadt rá egykor? Hányszor vitte be gazdáját a Hortobágy mélyére, a csikósok, a pásztorok, a bíbicek, a tőkéskacsák, a kanalas gémek közé?
Ez a csizma vitte a tiszazugi méregkeverők falvaiba, a nyírségi bokortanyákra, a hajnali ceglédi piacra, a debreceni lóvásárba, a Sárrétre, az Ormánságba, és mert a Kárpát-medencei magyarságra oszthatatlan egységként tekintett: a Felvidékre, a Kárpátaljára, Erdélybe is. Az ország még alig ocsúdik a trianoni sokkból, Zsiga bácsi már a leszakadt magyaroknál jár. Élményeiről, találkozásairól Julianus barát útinaplója címmel nagy riportban számol be. Elvégre Juliánus volt a magyar történelem legnagyobb gyaloglója.
És nem volt megállás. Vitte faluról-falura a magas szárú csizma. Elvitte 1941-ben, Erdély visszatértekor a székelyföldi gazdakörökbe és a csíki havasokba, juhnyírásra. Erősen fáj a lába, mit sem törődik vele, felkaptat a hegyekbe. Elgyalogol, elsántikál Bözödújfalura, a szombatos székelyekhez. Végezetül, 1942-ben még egyszer beleszippant a Hortobágy tavaszi levegőjébe. A fűzős bőrcsizmájában fényképezik le utoljára a pusztán.
Megilletődve állok előtte. Egy pár csizma… Már bevonult a mesékbe. Hétmérföldes.