Jegyzet

Félve nyúlok hozzá, félve terítem ki az asztalra. Az újságlapokat már sárgás-barna szín futotta be, a hajtogatásoknál szakadozik, foszlik. Viharos időkben nyomatták, a papiros gyenge minőség, nem volt más. Még szerencse, hogy ez volt. A következő ötven évet már nem éri meg.
Mármint a papír. Ám amit reá nyomattak: örökéletű.
A fejlécen ez olvasható: Irodalmi Újság, VII. évfolyam, 43. szám - a Magyar Írók Lapja - 1956. november 2. - Ára: 50 fillér.
A magyar sajtótörténet talán legcsodálatosabb lapja. Mindössze négy oldalas, ti-szavirág életű, amely mégis halhatatlanná lett.
Tiszavirág életű, mert a megjelenést követő második napon, november negyedi-kén már szovjet tankok dübörögtek Budapest utcáin, és repülőgépek robajlottak a főváros egén. És örökkévaló. Mert a magyar történelemben annak előtte talán csak egyszer írtak így, ilyen egybehangzó szívdobogással a kor írástudói, a szel-lem nagyjai. 1848 márciusában.
Akkor imádkoztak így, együtt a magyar írók. Akkor tűnt el közöttük minden ad-digi különbség, addigi ellentét, addigi civakodás, addigi harag. Akkor dobogott „egy szív” a hazában, „miljók keblében”.
Ahogy Petőfi Sándor érezte.
Nem is szólíthatott mást a címlapjára az 1956-os Irodalmi Újság, mint őt. Vezér-cikk helyett az ő verse nyitotta az első oldalt. „Ismét magyar lett a magyar… Ő lett a tiszteletbeli főszerkesztője, fővédnöke az 56-os Irodalmi Újságnak, hiszen ki más is lehetett volna?
Ő fogta egybe 1956 magyar költőit-íróit, ő mögé sorakoztak fel megrendülten, forró, vallomásos szavakkal.
Micsoda névsor!
Németh László: Emelkedő nemzet, Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról, Déry Tibor: Barátaim, Füst Milán: Emlékbeszéd Thukydidész modorában az el-esett hősök sírja felett, Tamási Áron: Magyar fohász, Szabó Lőrinc: Ima a jövőért, Kassák Lajos: A diktátor, Tamási Lajos: Piros a vér a pesti utcán.
Aztán Pálóczi Horváth György írása, Benjámin László, Fodor József, Kónya La-jos, Jobbágy Károly versei.
Ahogy végigfutok a névsoron, hirtelen belém nyilall: már senki sem él ebből a szerzői karból. Senki. Ki klasszikus lett, kit lassan elfelejtenek.
Négy esztendeje még beszélgettem Bárány Tamással, aki fiatal íróként a halhatat-lan lapszám második oldalán jelent meg, Levél öcséinkhez című írásával. Súlyos betegség gyötörte, megfogyott a teste, az arca. Fél lábbal még itt állt, fél lábbal már odaát.
Kérdezgettem őt, hogyan állt össze a nagy lap. Milyen szerkesztői elképzelés alapján? Ki gyűjtötte az írásokat?
- Senki - mondta Bárány Tamás. - Bevittük az írásunkat az akkori Gorkij fasorba, ahol a szerkesztőség volt, letettük a szerkesztő asztalára. Felkerekedtünk, ki Budá-ról, ki Pestről, bementünk. Nem beszéltünk mi egymással, nem kérte senki a kéz-iratot, mindenki megírta, amit kiégettek belőle azok a napok. Az a lap a remény lapja volt, a história szerkesztette. A közös akarat, az együtt dobbanó szív.
Azóta - közel hatvan regény írójaként - Bárány Tamás is eltávozott, alighanem az utolsó az Irodalmi Újság szerzői közül. Mielőtt lehunyta volna a szemét, még ki-húzták a nevét a Kossuth-díjra felterjesztettek közül. Nem először, talán már ötöd-szörre.
Összehajtogatom, a szakadozott, foszló újságot, visszateszem a védett helyére - lám elmentek mind. Mind, akik írták, akik lelkesedtek, bíztak, fohászkodtak. Akik hitték, hogy a magyar újból emelkedő nemzet lehet.