Jegyzet

Ha ezt a szót halljuk: „aratás” – lángoló hőség és verejtékes munka képe jelenik meg előttünk. Jóllehet a kaszát és a kévekötő kötelet civilizált világunkban már régen fölváltotta a kombájn, sőt a légkondicionált kombájn, az emberi emlékezetben mégis a Teremtés könyvének szavai visszhangzanak: „Arcod verítékével eszed kenyeredet…”

Ellenben ha ezt halljuk: „szüret”! Ugye, önök is napfényes, aranyló színű tájat képzelnek maguk elé, ahol vidám emberek sürögnek-forognak a tőkék és a présház között a langymeleg délelőttben? Aki szüretelt már, még annak sem a valóság képzik meg először; az a valóság, amelyben egy teli puttony harminc kiló; a sár néha térdig ér; máskor zuhogó esőben kell hetekig küzdeni a tőkén rothadó termés megmentéséért; vagy februárban, a hó közül kiválogatni a jégaszú szemeit; és sokszor hiába van gép, mert nem tudja megmászni a hegyet...

Miért vajon, hogy az ember e két táplálékának egyként küzdelmes és nagyrészt az égiek kegyelmétől függő megtermelése után, az egyként küzdelmes és fárasztó betakarítás képe ennyire különbözően jelenik meg a közös emlékezetben? Láthatjuk, hogy fizikailag nem nagyon indokolt ez az eltérés: mindkettő „a föld termése, és az emberi munka gyümölcse”, ahogy a liturgiában szépséges egyszerűséggel mondják a felajánlás szavai.

Túlságosan egyszerű lenne ezt a dolgot a bor alkoholtartalmára fogni. Hiszen a szőlő éppen úgy a bor ígérete csupán, mint a búza a kenyéré. Másfelől, az aratóbálon éppúgy be lehet rúgni, mint a szüreti mulatságon.

Hát akkor? Lehet, hogy a földművelés ritmusa teszi a különbséget? Hiszen aratás után még jócskán van dolog, de a szüret Szent Mihály napja körül kezdődik, amikor már lassan a télre készül a világ. Az ősi paraszti ösztönnel a pihenés örömét érezné meg az ember?

Vagy a két növény termesztésének különbözősége? Ez aligha. Hiszen a gabonával, ha már elvetettük, nincs többé gond az aratásig. Csak imádkozni kell érte: hogy ne fagyjon ki, ne egyék meg a vadlibák, ne verje föl a konkoly, ne törje le a jég, ne döntse meg az eső. Ezzel szemben a szőlő – évekig tart, amíg szőlő lesz belőle egyáltalán; és a munka még csak akkor kezdődik: takarás, metszés, kapálás, permetezés, kötözés, kacsolás – és persze imádkozni, hogy kapjon esőt, napot, ne essen belé a filoxéra, ne ígérjenek annyi pénzt a globalizmus vigécei, amennyitől megszédülvén kivágjuk az egészet… S ha megúsztuk még az augusztusi jégverést is, elmondhatjuk Fekete Istvánnal, hogy „látszik ugye, hogy a Jóisten is csak férfiember…”

Vagy lehet, hogy ez a látszólagos különbség még az aratás és a szüret, a búza és a szőlő előttről való? Hiszen, hogy el ne felejtsük, a földnek ez a két terménye, az emberi munkának ez a két gyümölcse a mi Urunk testévé és vérévé lényegül az áldozatban: belőlük lesz az Élet kenyere, és az üdvösség itala. Talán örök időktől ott rejtőzik valamiképpen már a búzában és a szőlőben a világ teljessége? Ugyanazt a munkát azért érezzük csak félig küszködésnek és verejtéknek, mert az ember nem lehet meg a Lélek öröme nélkül?