Jegyzet

Az egyik hétvégen, szombaton – ritka pillanat -, a budai Bartók Béla úton nyitva találom a Csonka János Múzeumot. Kihasználom az alkalmat.
Kivételes szerencsémre odabenn találom Csonka Líviát, Csonka János még élő unokáját.
Magas, vékony hölgy, nyugdíjas nyelvtanárnő: kedvesen, finom humorral vezet végig a kiállított gépek között. De valami zárkózottságot érzek rajta. Valami megilletődöttséget.
Végtére a Csonka házban vagyunk, abban a három emeletes, még ma is szép Bartók Béla úti polgári házban, amelyet a nagyapja épített, amelyben a Csonkák éltek, amelyben az édesapja, Csonka Pál is lakott, s amelyben ő maga meglátta a napvilágot.
Akkor még a Csonkáké volt ez a szecessziós ház, amelyet Csonka János a családjának, a fiainak építtetett. Élete második felében megtehette ezt. A szegedi gépkovács hetedik fia akkor már meghódította a világot. Feltalálta a porlasztót, megalkotta az első háromkerekű motoros triciklit, amelyet az 1900. esztendőben a Magyar Posta a levelek begyűjtésére vásárolt meg. 1906-ban már a Csonka-féle első magyar automobil is elkészült. A Posta harminchat ilyen gépkocsit állított hadrendbe – akkor még szolgálatként végezte a feladatát, nem valamiféle büntető célzattal.
De az egyetemet nem végzett műszaki zseni számtalan más találmányát is megalkotta már. A három emeletes ház alagsorában kis gépgyártó üzemet rendezett be – ebből a műhelyből nőtt ki a későbbi híres Csonka Gépgyár, amelyet az államosítás után Kismotor és Gépgyárnak neveztek el.
Csonka János élettörténetét ismerem. Tudom, hogy – utolsó nagy találmányát, a szétszerelhető motoros láncfűrészt útjára indítva - még a második világháború előtt meghalt. Nyolcvanhét esztendős korában. A sors kegyes volt hozzá: a magyar technikatörténet egyik legnagyobb lángelméjét ily módon megkímélte a vesszőfutástól.
Övéit viszont nem. Csonka Lívia, az unoka tárgyszerűen elsorolja: kivel mi történt 1945, illetve 1948 után.
Ifj. Csonka János, a kitűnő gépészmérnök az édesapja építette ház harmadik emeletén lakott a családjával. A Csonka Gépgyár első igazgatójaként a második világháború előtt párja nélküli, munkásvédő szociális intézkedéseket vezetett be. 1948-ban emigrálni kellett.
Éppen úgy, mint szintén gépészmérnök és feltaláló öccsének, a Bartók Béla úti ház I. emeleti lakójának, Csonka Bélának. Egyik – egyébként kommunista - munkásuk kereste meg őket éjszaka: meneküljenek, mert reggel jön értük az ávó. Összeesküvéssel vádolják őket. Autójukkal még virradat előtt elérték a határt – átcsúsztak.
Lakásukat természetesen elvették, mint ahogy az egész Csonka-házat államosították.
Bélának nem volt családja, Jánosét kitelepítették a Hortobágyra. A nagy családból ketten maradhattak a házban. Csonka János özvegye egy kis földszinti kuckóban és Csonka Pál – Csonka Lívia édesapja – egy második emeleti fél lakásban. Reá, az akkor már Európa-hírű építész professzorra mindenképp szüksége volt az új rendszernek. 1954-ben még a Kossuth-díjat is megkapta.
De 1957-ben – bár 56-ban embereket mentett a Műegyetemen – eltávolították a tanszékéről. Elég volt ehhez annyi, hogy rokonszenvezett a forradalommal. Csak a nyugati ismertsége mentette meg a meghurcolástól.
Ifj. Csonka János és Csonka Béla hírneves gépészmérnök, feltaláló lett Amerikában. 1990 előtt haltak meg. Soha nem látták viszont szülőhazájukat.
Csonka Pált 1987-ben temették el. A Csonka ház második emeletén ma is olvasható a neve a megmaradt fél lakás névtábláján. Ma Csonka János dédunokájának, Csonka Pál unokájának családja él ott.
Nagy társasház ez a Bartók Béla úti – sokféle lakóval. Ki tudja, hogy kik voltak a Csonkák, ki nem.
Az alagsorban pedig Csonka János Múzeum van – csak éppenséggel zárt kapuval. Ebben a hazában nincsen pénz a működtetésére - egy, egyetlen egy árva múzeumőrre.
De én most bejutottam.
Hallgattam Csonka Líviát, ezt a nyúlánk, kicsit tartózkodó, kicsit megilletődött nyugdíjas tanárnőt, aki véletlenül sem ejt ki panaszos szót a száján - meghallgattam a Csonka család történetét.
Magyarország újabb kori története van abban.