Jegyzet

Két csodálatos világrekord született a pekingi olimpián. A paraolimpián.
Az egyiket Pistorius futotta. A másikat Sors Tamás úszta.
Pistorius huszonnégy éves, dél-afrikai atléta, akit a Nemzetközi Olimpiai Bizottság nem engedett indulni a nyári olimpián. Mivel nem teljesítette a szintidőt, amit az négyszáz méteres síkfutók számára kijelöltek. Ennek előtte a Nemzetközi atlétika Szövetség azért kívánta távol tartani a versenyektől, mert - idézem - „műlábainak szerkezete előnyt jelenet számára az épekkel szemben.”
Pistoriusnak ugyanis - gyógyíthatatlan betegsége miatt - egy éves korában mindkét lábát amputálni kellett a térde alatt. A kisfiú felserdült, és atletizálni kezdett.
Műlábakkal.
Más tán menni sem képes ilyen segédeszközzel, ő azonban megtanult futni. Versenyezni. Kimerészkedett a nagy stadionokba, a nagy versenyekre. Először csak a mozgássérültek, a parasportolók közé, és sorra nyerte közöttük a versenyeket. Aztán elindult - a Nemzetközi Atlétikai Szövetség urainak szóhasználata szerint - az épek között. És ez év tavaszán, Londonban, az atlétikai világkupán, a földkerekség legjobb ép négyszázasai között a hatodik helyet szerezte meg.
A világ csodálta, ahogy két műlábával, furcsa, kaszáló mozdulatokkal végigszáguldotta a négyszáz métert - a hivatalosak azonban fintorogtak, ellenkeztek. Végül megtalálták a módját, hogy a szintidőre hivatkozva ne engedjék rajthoz állni a nyári olimpián.
Így aztán néhány héttel később csak a paraolimpián írta meg a maga hőskölteményét..
Három vágtaszámban - százon, kétszázon, négyszázon - indult, mindhárom számot megnyerte. A száz méteres síkfutást, a mozgássérült kategória világcsúcsával.
Egyébként izmos felsőtestű, mindig derűs arcú, szőke fiú - nyugodtan elmehetne filmszínésznek. De nem kell elmennie, mert az élet írta nagy film főszereplője ő, aki megmutatta világnak, hogy akaraterővel, hittel, szívvel miképp lehet lebírni a lehetetlent. Miképp lehet valósággá varázsolni az elképzelhetetlent.
Pistorius. Mintha a képzelet nagy álmodója, Verne Gyula adta volna a nevét.
A mi Sors Tamásunk a paraolimpia egyetlen magyar aranyérmét szerezte. A száz méteres pillangóúszásban győzött, egy percen belüli világcsúccsal.
Voltaképp fél karral. Mert a pécsi kamasz sérült jobb karral született.
Negyven-ötven éve még az „épek” bajnokai, a két karral úszók küzdöttek azért, hogy egy percen belülre vigyék a száz pillangó világcsúcsot.
Sors Tamás tizenhét esztendős, még diák. Kisgyermek kora óta hajnalban kel, reggel hat órakor már a medencében szeli a vizet. Délelőtt a gimnáziumban ül, délután újabb edzés. Naponta tíz kilométert úszik.
Tizenöt éves korában a mozgássérültek világbajnokságán már bronzérmet szerzett. De bátran elindul az „épek” között is, keresi az alkalmat, hogy versenyezhessen velük. Nem azért, mert le akarja győzni őket, hanem azért, hogy lemérje az igazi erejét.
Egyébként jóképű, barna, kissé göndör hajú fiú, kedves mosollyal, széles vállal, domború mellkassal.
Nyugodtan elmehetne filmszínésznek. De hát miért menne, amikor pereg a nagy film, a mi nagy filmünk, amelynek most ő a főszerepelője. Aki megmutatta, hogy a hátrány, amivel születünk, nem jelent egyúttal faktumot, végzetet.
Nem végezetett el semmi, ha mi is úgy akarjuk. Gyürkőzni kell, állni és kiállni. Ha fél karral, hát fél karral.
Ha egyszer így hozta az élet.
Sors Tamás. Mintha a magyar sors nagy tudója, Ady Endre adta volna a nevét.