Jegyzet

Meghalt egy nagyszerű ember, a napokban érkezett hozzám a halálhíre. A kará-csony előtti héten temették Zentán.
Szloboda Jánosnak hívták. Tanár volt, nyelvész, történész, lapszerkesztő. Sokol-dalú szellemi ember, a legkülönbek közül való. De kisebbségben élt. És ezért nem ismertük őt az anyaországban.
Nem ismertem én sem. Három esztendeje találkoztam először a nevével, amikor megjelent a könyve az 1944-es zentai vérengzésről.
Ez a könyv sokáig nem születhetett meg. Három éve is jószerével a véletlennek köszönhetően.
Szloboda János, a városi helytörténeti kiadványok főszerkesztőjeként, 1990-ben a zentai levéltárban kutatott. Egyszer csak a kezébe akadt egy névsor. Egy halállis-ta, amelynek a létezését Jugoszláviában mindaddig tagadták. A levéltár vezetője megriadt, a névsor kivitelét megtiltotta Szloboda Jánosnak. Ő azonban titokban kimásolta a listán talált neveket.
Ez a dokumentum a perdöntő bizonyság, hogy 1944 őszén, Zentán a szerb parti-zánok fegyvertelen városi polgárokat mészároltak le. E névsor indította arra Szloboda szerkesztő urat, a város szülöttét, aki 1944-ben tíz éves volt, hogy „Zentán történt ’44-ben” címmel esszé-kötetet írjon az áldozatok emlékére.
Vannak könyvek, amelyeket csak úgy tud végigolvasni az ember, hogy közben szüneteket tart. Mert nem bírja elviselni az olvasás közben reá zúduló rettenetet. Három esztendeje ekképp viaskodtam én is e könyvvel. Amikor az utolsó oldal végére értem, már csak Vörösmarty Mihály szavai zakatoltak a fejemben. „Az emberfaj sárkányfog-vetemény: / Nincsen remény! nincsen remény!”
Szloboda János megírta, hogy 1944 novemberében a partizánok elhurcoltak hat-vanöt zentai lakost. Hatvankét magyart, két németet és egy oroszt. Igen, egy oroszt is.
Napokig vallatták, kínozták őket, majd kimondták az ítéletet. November kilence-dikén, sötétedés után összedrótozták a foglyok kezét, és elindultak velük a Tisza partjára.
A férfiakat egyenként, tarkólövéssel végezték ki. Holttestüket elásták, vagy a Ti-szába dobták.
Az áldozatokat később hivatalosan eltűntnek nyilvánították. Évtizedekig tilos volt írni, beszélni róluk. Bátorság kellett ahhoz 1990-ben, hogy valaki kilopja a nevü-ket a levéltárból, szinte halált megvető bátorság. És 2005-ben sem volt veszélyte-len vállalkozás napvilágra hozni a zentai mártírok névsorát.
Nem írhatom ide mind a hatvanöt nevet. Csak néhányat közülük:
Dr. Basch Lajos, ügyvéd, római katolikus, magyar 2 gyerek apja. Bóka Pál, föld-műves, római katolikus, magyar, 4 gyerek apja. Dudás Péter szobafestő, római ka-tolikus, magyar, 8 gyerek apja. Für Mátyás, gazda, római katolikus, magyar, 4 gyerek apja. Hagymás Gábror, városi tűzoltó, római katolikus, magyar, 7 gyerek apja. Johannisz Kálmán, cukrász, római katolikus, magyar, 5 gyerek apja. Kesserling Ernest, borkereskedő, református, német. Lakatos Gusztáv, cigányze-nész, római katolikus, magyar. Nagy Perge Illés, esztergályos, római katolikus, magyar, 5 gyerek apja. Sándor Jenő kocsmáros, római katolikus, magyar, 4 gyerek apja. Toldi János, asztalos, római katolikus, magyar, 2 gyerek apja. Idős Tóth Mi-hály, nagygazda, római katolikus, magyar, 8 gyerek apja. Vecseri Lajos, bognár, római katolikus, magyar, 4 gyerek apja.
Bűnük az volt, hogy magyarok voltak. Vagy németek. Lakatos Gusztáv bűne az volt, hogy a Délvidék visszacsatolása után magyar nótákat játszott a zentai étte-remben.
Mescsanov Vaszilijenek, aki Harkovban született, és az első világháborúban fog-ságba esve, Zentára keveredett, ahol megnősült, az volt a bűne, hogy magyar nőt vett feleségül. Tehát „elmagyarosodott.”
Szloboda János a Tiszába lőtt zentai polgárok mellett további harmincegy magyar áldozat nevét is kiderítette. Volt közöttük juhász, mészáros, tanyás-gazda, ügyvéd, építész, molnár, városi főszámvevő, falábú, rokkant katona.
Volt, akit agyonlőttek, volt, akit karóba húztak, és utána derékig a földbe ásták, volt asszony, akit kivégzése előtt többen megerőszakoltak.
Maradtak az áldozatok után gyermekek, közülük többen öngyilkosok lettek. Ma-radtak utánuk árvák, feleségek, akik egész életükben hallgattak.
Sírhantjuk, fakeresztjük nem maradt a halottaknak. De egy emlékművet mégis ál-lított valaki az emlékükre. Szloboda Jánosnak hívták ezt az embert.
A múlt esztendő végén őt temették. Hetvennégy évet élt, magyar értelmiségiként, tudósként, újságíróként, népe szolgálatában. Kisebbségben. És ezért nem ismertük idehaza, az anyaországban. Nem ismertem én sem.
Restellhetjük, restellhetem.