Jegyzet

Ezekben a hetekben a földkerekségen mindenütt megemlékeznek a modern világ korszakos zeneszerzőjéről.
Mi idehaza a „szikár, szigorú zenészre, a hű magyarra” emlékezünk. Egyúttal első számú nagykövetünkre, aki hírünket minden földrészre elvitte.
Százharminc éve született, Torontál vármegyében, ahová már csak a román határon átkelve juthatunk el. A trianoni földrengésben odaveszett a szülőhelye, Nagyszentmiklós is. Oda Erdély, oda a Kárpátok ölelte történelmi haza. De ő azóta hozzánk csatolta - az egész földkerekséget.
Nem láthattam volna akkor sem, ha idehaza marad. Ha, jó hírünk védelmében el nem megy Amerikába.
És mégis, mintha ismertem volna őt.
Mert foghattam a kezeket, amelyek fogták az ő kezét.
Ziegler Károlyét például, akinek a nővére, Ziegler Márta volt Bartók Béla első felesége. Nem Bartók ürügyén találkoztunk. Interjút készítettem a tudós vízmérnökkel, aki 1956-ban megmentette a jeges ártól Szekszárdot és Sárközt. A beszélgetés vége felé szerényen megemlítette, hogy ismerte Bartók Bélát.
- Honnan? És hogyan? - kaptam fel a fejemet.
- A családból - mondta csendesen Károly bácsi. - A nagyobbik fia ma is gyakran vendégeskedik a házunkban.
Búcsúzásnál sokáig szorongattam a kezét. Hiszen foghattam kicsit Bartók Béla kezét is.
Még az 1970-es években Iregszemcsén jártam. E rejtélyes nevű Tolna megyei falu arról nevezetes, hogy Bartók Béla és Kodály Zoltán nyolcvannál több népdalt gyűjtött itt. Korántsem véletlenül: a falu ugyanis honfoglalás-kori szállásterülete volt Árpád fejedelem törzsének.
Iregszemcsén egy kilencvenedik esztendeje felé tipegő nénike asztalánál ültem, ugyanott, ahol - valamikor az első világháború előtti években - fonográfját felállította az ifjú népdalgyűjtő.
A nénike - a nótafa - neve már nem jut eszembe, pedig sokat, nagyon sokat köszönhetünk neki. A legtöbb népdalt ő énekelte Iregszemcsén a magyar zenetörténet nagy ikerpárjának, Bartók Bélának és Kodály Zoltánnak.
A nevére nem emlékezem, a kezének melegére igen. Szinte érzem a papírvékony bőr alatt az erek finom lüktetését. Foghattam hát itt is, a kis ház konyhájában Bartók kezét.
És jártam Budán, a Ménesi úton, abban a lakásban, ahol Kosztolányi Dezső írógépét, bútorait őrizték féltő gonddal a még élő rokonok. És foghattam ott Kosztolányi Dezső sógornőjének, Harmos Ilona unokatestvérének kezét. Ily módon foghattam Kosztolányi kezét, és ezzel a közvetítéssel megérinthettem ismét Bartók Béla kezét.
Egyébként Kosztolányi Dezső rajzolta meg - még az 1930-as években - a legszebb Bartók-portrét:
„Ezüstfej. Egy ezüstszobor finom feje, melyet az ötvös pirinyó kalapácsokkal dolgozott remekbe, esztendők munkája során. A test, mely a negyvennégy éves fejet emeli, törékeny, kicsiny, szinte eltűnik a szobában, hol nappal is lámpa ég. Taglejtései alig vannak. Mire valók is lennének ezek? Minden erő, lendület kell hogy művészetébe fusson, a zenébe, hol szabadon lehet hadonászni, égig nyúló karral, mozogni önkívületes álomban. Legföllebb a szem él még az arc nyugodt síkján, a homlok fiatal hava alatt, a villogó, figyelő, sötét szem, a látó agyvelő… Én utálom azt a felfogást, mely a művészt keresi a hétköznapi életben. De ez az ember, ki előttem ül, testi mivoltában is arányos, felhúrozott, zengő, és alkotásaira kell gondolnom.”
Százharminc éve született ez a figyelő szemű, ezüstfejű, törékeny ember. Ez a felhúrozott, zengő férfiú. Már hat és fél évtizede nem él. És a kezek is kihűltek már, amelyek átadták nekem az ő kezének érintését.
De az én tenyerem még őrzi a melegüket.