Jegyzet

Nem tudtam, hogy a földim. Csak most tudtam meg, hogy odahaza jártam Vasban, és halottam, hogy hamarosan újra temetik Lórit.
Vagyis Lóránt Gyulát, az Aranycsapat középhátvédjét.
Felesége, lánya kérésére hazahozzák a hamvait Dél-Németországból, és újratemetik Kőszegen, ahol született.
Tehát kőszegi fiú volt ez a gránitból faragott, nyers modorú focista, a sértően szókimondó, öntörvényű, ellenségeket halomszámra gyűjtő futballedző.
Ritkán emlegetjük őt a legendás emlékezetű nagyok - Puskás, Kocsis, Hidegkuti, Bozsik - mellett, pedig kivételes képességekkel áldotta meg a sors. De egy hátvéd sohasem lehet olyan népszerű, mint egy csatár vagy egy támadó fedezet.
Legendák sem élnek róla, holott rendkívüli egyéniség volt ő is. Tán még inkább rendkívüli, mint a sokat emlegetett halhatatlanok. Már tizenhat esztendős korában ifjúsági válogatott, aztán Erdély visszacsatolása után a híres nagyváradi csapat ifjú játékosaként magyar bajnok. A nagyválogatottság még késik, mert az 1940-es évek végén félbetörik a sportolói pályafutása. Három hónapot ül a Csillag börtönben, disszidálási kísérlet miatt. Rákosiék még megbocsátanak neki. Ő azonban nem tesz lakatot a szájára. Igazságérzete - no meg gyalulatlan természete - miatt száműzik a futballcsapatok környékéről is. Anyagbeszerző lesz, csúszik mind mélyebbre. Ha Puskás - aki a világ akkori legjobb középhátvédjének tartotta őt -, utána nem nyúl, eltűnik örökre a süllyesztőben.
De Puskás - latba vetve minden befolyását - visszaviszi őt a pályára, egyenesen a Honvédba. Lóránt - grundokon edzve, óriási önfegyelemmel - hat hét alatt pótolja az elvesztegetett éveket. Hamarosan a címeres mezt is magára húzza. Hátul, a tizenhatos környékén ő az úr. A csatárok lepattannak róla, a második-harmadik kísérlet után megjuhászodnak. Ha egy-egy fiú mégis megpróbál legénykedni, máris harsan Puskás Öcsi hangja:
- Mi az Lóri? Virgonc a középcsatár?
Akkor aztán Lóri rendet teremt, ellentmondást nem tűrően. Zseniális csibésznek tartották, aki a bírók szeme előtt ártatlan tekintettel öklelte fel az ellenfeleket. Soha, egyetlen válogatott mérkőzésen sem állították ki.
Ott volt Helsinkiben, az olimpiai bajnok csapatban. Ott Londonban, a 6-3-nál. Ott megannyi győztes meccsen. És ott volt Bernben, azon a kísérteties világbajnoki döntőn.
A többiek előbb-utóbb kiheverték azt a csapást, ő képtelen volt feldolgozni a fájdalmat. Hamarosan - még 1956 előtt - le is mondta a válogatottságot. Morózus lett, végképp bezárkózó. Valami eltört ebben a gránitemberben, aki soha nem mutatta ki az érzelmeit.
Még azt sem engedték meg neki, hogy elvégezze a Testnevelési Főiskolát. „Emberszámba sem vesznek a hazámban!”- fakadt ki egyszer. 1961-ben - az első adandó alkalommal - elhagyta Magyarországot.
Németországban az a Fritz Walter karolta fel, aki Bernben megkeserítette Lóri életét. A német azonban tudta, hogy Lóránt Gyula aranyat ér. Elindította az edzői pályáján. Fél tucat német csapatot edzett, a Schalkétől a Bayern Münchenig. Sikert sikerre halmozott, de sehol sem szerették.
Sőt, már-már gyűlölték. Mert vasfegyelmet követelt, százhúsz perces állóképességet. A németek nem arról nevezetesek, hogy baj lenne a küzdőszellemükkel, de Lóri velük sem volt elégedett.
Hát, persze. Puskásék, a tökéletesség példája lebegett a szeme előtt.
Az aranycsapatbeli nagyokat kivéve - bár néha nekik is oda-odamorgott - szinte mindenkit megsértett maga körül. Németországban világbajnok focistákat hordott le a sárga földig, ha nem hajtották végre hajszálpontosan az utasításait. Aki lézengeni merészelt a pályán - lehetett világsztár -, többé nem állt meg előtte. Edzői elveit röviden fogalmazta meg: a győzelemhez munka kell. Munka, alázat. No és, persze tehetség.
Legnagyobb sikerét akkor aratta, amikor a Bayern München 8:0-ra lelépte az Ajaxot. A mérkőzés után megrohanta a sajtó: mi a véleménye a fiúkról? Mindössze ennyit nyilatkozott:
- Végre megértették, hogy mit akarok tőlük!
A tudományos labdarúgás apostolait ezzel a szállóigévé lett mondatával söpörte le:
- Frászt ér a tejcukorszint vizsgálat, ha a kapu előtt lyukat rúgsz!
Egyszer egy újságíró megkérdezte tőle, hogy miért tartja a legszebb sportnak a focit.
- Azért - mondta a reá jellemző fanyar humorral -, mert a labda gömbölyű. Ha szögletes lenne, az dobókocka lenne.
Németországban már nem lévén maradása, átment Görögországba, ahol tárt karokkal fogadták.
Pokróc természetét ott is gyorsan megtapasztalták, de ez az örökké izzó, az edzéseken, a mérkőzéseken veszettül káromkodó, ordítozó ember bajnokságot nyert a csapatával, a PAOK Szalonikivel. A szurkolók tombolva ünnepelték.
1981-ben, május 31-én örökrangadót vívott a csapata. Aznap reggel a szállodában maga elé meredve üldögélt a reggeliző asztalnál.
- Mester - telepedett mellé a csapat egyik vezetője -, miért olyan szomorú?
- Eszembe jutott ötvennégy - felelte. - Bern. A társaimra gondolok, akik már nem élnek. Kocsisra, Bozsikra, Zakariásra… Azt hiszem, én leszek a következő.
Este, a mérkőzés 71. percében lefordult a kispadról. Szívroham végzett vele.
Az ellenfél kapuja előtt, az ötösön lyukat rúgott a középcsatára.