Jegyzet

Barátaimmal, akikkel tizenhetedik éve zarándokolok minden hónapban egy szombaton az országban, mindig egy Mária-kegyhelyet végcélként kijelölve, tavaly szeptembere óta Galbatő felé gyalogolunk. Galbatő Bártfától északnyugatra, már majdnem a lengyel határnál fekszik, több tucat szombat múlik még el, amíg oda fogunk érni. Múlt szombaton Szügyről indultunk és Balassagyarmat felé haladtunk.
Van egy jó szokásunk. Decemberben mindig megesszük a novemberi Szent Márton napi libasültből megmaradt libazsírt lila hagymával és megisszuk rá csobánci olaszrizlingem idei, friss borát. Bár gyaloglásunk réteken és erdőkön keresztül történik, a Szűzanya mindig utunkba hoz egy asztalt padokkal, ahol megteríthetünk és elfogyaszthatjuk a felsoroltakat. Idén is jó messze voltunk már Szügytől, közeledett Balassagyarmat, mire végre az egyik zártkertben egy faház mellett méretes asztalt és két padot pillantottunk meg, s mivel nem volt bekerítve, úgy viselkedtünk, mint a mi urunk Jézus Krisztus, ott költöttük el az utolsó vacsorát, ahol nem volt a mi házunk. Megettük a zsíros kenyereket, a barátok által hozott naspolya sajtot és más csemegét, majd megköszönve az ismeretlen jótevő kedvességét, levelet írtam neki, megköszönve a lehetőséget és besétáltunk Gyarmatra, ahol várt minket a helytörténész, Majden Béla, minden gyarmati ismeretek tudója.
Legelébb bevitt minket a régi megyeházára, ahová még Mikszáth és Madách úr is járt hajdan és mindenki, aki ma már irodalmi- és helytörténeti személyiség. Mesélt nekünk Gyarmat múltjáról, majd átvitt minket a volt megyeházával szemközti emlékműhöz, amely a civitas fortissimá-nak, a legbátrabb városnak állít emléket. Mert hogy Balassagyarmat vasutasai és tanulói, munkásai és zsidói voltak azok, akik az első háború végén puszta kézzel, kaszával, kapával kiverték a megszálló csehszlovák csapatokat, aki korábban dölyfösen vonultak be azt gondolván, most már övék ez a vasúti csomópont is.
Nem véletlen említem a zsidókat, mert Balassagyarmat volt Magyarországon az a város, ahol a zsidó népesség aránya elérte a 40%-ot, magyarul, ez volt a legzsidóbb magyar város. Itt volt Szeged után a legnagyobb zsinagóga, melyet még a XIX-ik század közepén emeltek, s itt működtek azok a rabbik, akiknek neve hallatán egyházhű zsidók ma is megemelik a kalapjukat, mert személyük máig etalon.
S mindezek után Majden úr beszállt a csapat kisbuszába és kivitt minket a gyarmati zsidó temetőbe. Már erősen szürkült, fél öt felé járt, s amikor beléptem a több futballpályányi nagyságú temetőbe, ahol a ködös, sötétedő estében úgy álltak a sírkövek, mint az egykor volt gyarmati polgárok, elszorult a szívem. Ez a temető ebben a homályos, mikszáthi fényben olybá tűnt, mintha még itt állnának ezek a gyarmati polgárok, minden méteres kövön héber felirat, egyik sírkő a másik hátán, végtelen sorokban. Majden úr megmutatta a híres rabbik sírköveit s végül elvitt minket egy sírkőhöz, amely nem tűnt ki a többi közül.
1983-ban először járva Párizsban ott élő barátom elvitt minket feleségemmel a Folie Berger-be, amely a Moulin Rouge mellett a leghíresebb párizsi lokál volt, s amelynek akkor sem fiatal tulajdonosa nem csak a műsor megtekintésére, de a szünetben egy pohár italra is meghívott minket. Michel Gyarmathy – hisz ő volt a tulaj – a párizsi felvilág ünnepelt mecénása, a pazar kiállítású show, a gyönyörű keblű lányok atyamestere oly szeretettel fogadta a sosem látott magyarokat, mintha mi is gyarmatiak lettünk volna, s amikor 1996-ban, 88 éves korában meghalt, mégis elhagyta a fény városát, végakarata szerint visszatért a gyarmati földbe. Most, e temetőt látva megértem őt. És megértem a zsidó vallás mély gyökereit, s ismét rácsodálkozom magunkra, mert ez a temető a mi gyökerünk is, hisz a kereszténység is ebből a vallásból lett, mindazok az emberek, akiket máig tisztelünk, Jézus Krisztustól, a Szűzanyán át, Péterig és Pálig mind-mind a mózesi tanítást szívták magukba, s mi, akik mindezt az isteni kegyelemnek megköszönve meghaladtuk, tegyünk fel a fejünkre egy fejfedőt és mondjunk hálát Izrael Istenének, a mi Istenünknek.
Két követ tettem le Michel Gyarmathy sírjára, egyet magamért és egyet barátom üzeneteként, aki nem lehetett velünk.
S három nap múlva folytatódott már nem a múlt, hanem a gyarmati jelen. Banda Ádám 26 éves hegedűvirtuóz estjén voltunk a Hubay teremben. Gyarmat nem csak Szabó Lőrinc, nemcsak Markó Iván, de Banda Ádám szülővárosa is, és kérem, jegyezzük meg ezt a nevet. Ez a fiú nem csak a virtuóz hegedűjáték mestere, de a halk tónusok, a lírai hangok tudója is. Nem tudom, volt-e a nemzetnek Liszt óta hangszeren játszó ily nagy virtuóza. Óvjuk és gondozzuk tehetségét, mert mérhetetlen nagy kincs.
Hajrá Gyarmat, hajrá gyarmatiak.