Jegyzet

Képesek vagyunk-e felderíteni az életben bármikor a valódi igazságot?
Ügyvédeknek sokféle ügyük van, egyet elmesélek, nem ok nélkül. Volt egy perem szóbeli végrendelet érvényességének megállapítása iránt. Ma már elmondhatom több mint harminc éves az ügy. Egy néni minden ismerősének többször elmondta életében, hogy ha meghal, vagyonát az ügyfelem örökölje, aki elhunyt férjének volt a kollegája, és annak halála után a nénit patyurgatta és segítette haláláig. Egyet felejtett csak el ez a néni: végrendeletbe foglalni ugyanazt; úgy hogy, mikor fogta magát és meghalt, nem maradt utána egy betű sem, amely ezt tanúsította volna. Hozzátartozója nem lévén, örököse a Magyar Állam. Ekkor keresett fel ügyfelem és közölte a tényállást – kivéve annak pikáns részét. A szóbeli végrendeletről tudni kell, hogy csak nagyon szűk körben és törvényileg meghatározott feltételek mellett ismeri el a jog. Csak életét fenyegető közvetlen veszélyhelyzetben, amikor már írásbeli végrendelet tételére képtelen állapotban van az örökhagyó, két személy együttes jelenlétében kell elmondani akaratát, megerősítve, hogy ez az ő végrendelete. Néhai “szerencsére” éppen úgy hunyt el, hogy otthonában rosszul lett, amikor két látogatója volt nála, bevitte a mentő, ahol gyorsan meg is halt. Nos, e két látogatóra várt a feladat, hogy a sokszor már elmondott, csak akkor éppen ott nem előadott végrendeletről tanúságot tegyen a bíróság előtt. E két hölgy a néhai barátnői voltak; a problémát az jelentette, hogy egyikük egy 95 éves néni volt, aki ráadásul vak is volt szegény. Hála Isten értelmi képességeivel, s ami a fő, a fülhallásával nem volt semmi baj, morális aggályai azonban jelentősnek mutatkoztak. Hogy mondjon ő valamit el, ami nem történt meg, azaz százszor is megtörtént, mindig ezt mondta a néhai, csak akkor és ott nem, ahol azt mondani kellett volna a törvény miatt. A néni megjelent a Fővárosi Bíróság tanácsa előtt, ahol a bíró kikérdezte részletesen, hogy volt, mint volt, a rosszulléttől a mentők kiérkezéséig. Hol ült ő, hol a másik tanú, mikor mi történt. Az idős matróna, mint a vízfolyás úgy mondta a valótlanságot, amely ugyanakkor a színtiszta valóság volt, s minthogy kora és megtört egészsége bizonyossá tették a bíró számára, hogy hazugságról szó nem lehet, ügyfelem a pert zeneszóval nyerte meg. Mint utóbb megtudtam, a vak néni előtte elment a gyóntató papjához, és megkérdezte: mondhatja-e azt, ami igaz, de mégis valótlan. Hála Istennek a gyóntatója nem azt mondta neki, hogy Isten ments, hanem azt mondta: placet, legyen! A néni hazudott? Ha szó szerint veszem, igen. Mégis ily módon teljesült a halott végakarata? Csak így teljesült! Szabad ilyen módon beavatkozni a valóságba, hamis eszközökkel biztosítani az igazság érvényesülését? Ezt ki-ki döntse el maga. Maradjon ez csak kivétel, s hagyjuk élni a főszabályt, mert nem könnyű az igazságot felderíteni, különösen, ha csak mozaikokból rakjuk össze, mit is akart valaki tenni, amit elmulasztott. Még akkor is nehéz bizonyítani az igazságot, ha úgy történt, ahogy mondjuk, hát még, ha nem is. (Ahogy egy orvos mondta a sok képzelt betegre: Még egy nem beteg beteget is nehéz meggyógyítani, hát még egy beteg beteget!) S akkor már oda is értünk a pilátusi kérdéshez, mely örök, s amelyre már akkor sem várt választ ez a procurator:
– Mi az igazság?
Képesek vagyunk-e felderíteni az életben bármikor a valódi igazságot? Elegendő eszköz áll-e rendelkezésünkre ehhez? S akarjuk-e egyáltalán? Vagy megelégedünk elénk adott félkész, elősütött, konzerv vagy mélyhűtött igazságokkal, melyekkel nem kell sokat bíbelődni, csak be a mindennapok mikrosütőjébe, és már fogyasztható is a médiumok által sugallt igazság. S manapság, amikor a politikusok minden nap állítanak valamit, amelyet még aznap cáfol a másik oldal politikusa, mindkettő kifejtve és érvekkel magyarázva, hogy amit a másik mondott, az hamis és hazug, akkor az egyszerű, jogban, politikában nem jártas ember honnan fogja tudni, kinek van igaza. Minthogy a tények igazságát nem tudjuk eldönteni, semmi másra nem vagyunk utalva, mint a személy hitelességére.
Manapság nincs nagyobb erény, mint a hitelesség. Most, amikor élőben élvezhettük Európa bal felének, és némely oda delegált politikusainknak hiteltelenségét – s persze nem egyszer itthoni, választott reprezentánsaink hasonló magatartását –, el kell gondolkodnunk: Van-e nagyobb politikusi kincs, mint a hitelesség? – s ezt nem csak kormánypárton, de ellenzékben is épp úgy el lehet veszíteni. Bonyolult és összetett világunkban ez az egyetlen erény, amely biztos fogódzót ad a laikus állampolgárnak, aki nem lát a kulisszák mögé. És a hitelesség olyan, mint a szüzesség: csak egyszer lehet elveszíteni. Pedig mindenkivel vele születik, s mégis mily kevesek őrzik meg…
Ronald Reagen azt mondta:
– Az a jó politikus, akitől használt autót is szívesen vennék.
Gondoljunk vissza a múlt héten az Európai Parlament vitájára. Hány autót akartunk volna venni?