Jegyzet

Anyám akkor született, amikor még Bethlen István volt a miniszterelnök, Trianon még friss emlék volt, és Bajáról alig fél éve takarodtak ki a szerbek. Tanítónői oklevelet szerzett az apácák vezette tanítóképzőben, majd 1944 szeptemberében, Mária neve napján férjhez ment apámhoz, s kisvártatva úgymond „nászútra” indultak a Vörös Hadsereg elől visszakozván, mely út Bajorországig tartott. 1946 nyár végén jöhettek haza egy vagonban, s kezdhették meg közös életüket. Anyám két fiút hozott a világra, akiket keményen nevelt magyarrá, katolikussá és tisztességessé. Sosem volt dédelgetős típus, de mindent megtett a gyermekei nevelése érdekében: otthon maradt velünk, vitte a háztartást, tanított minket, és csak ’56 után, amikor már mindketten iskolások lettünk, vette elő diplomáját és kezdett tanítónőként dolgozni.
Erős és határozott egyéniség volt. Az sem zavarta, hogy tanítónőként vasárnap csak a reggel 6 órás misére mehet, nem okozván skandalumot a kerületi tanács oktatási osztályán – bár mély vallásosságát mindig megtartotta és erre nevelte gyermekeit is. Nyugdíjasként hatáskörébe vette egyre gyarapodó unokáit, gondoskodván róluk iskolai szünidőkben, lekvár főzés és horgolás között, mindezt apámmal kiegyensúlyozott együtt munkálkodásban hosszú éveken át.
Közben eltelt egy élet. A Magyar Királyságból Magyar Köztársaság, majd Népköztársaság lett; quasi egypártrendszerből valóságos egypártrendszer. Az értelmiséget, a középosztályt a szocializmus visszaminősítette, apámat, a jogászt és anyámat, a tanítónőt másod- harmadosztályú állampolgárrá degradálta, a keresztényeket megkísérelte pórázra fűzni, s amikor ez nem ment, akkor keményen üldözte őket, ideológiai hullámfürdőt üzemeltetett: elvette a munka, a tisztesség, a becsület és a józan ész addig megszokott értékeit. A népi demokrácia leváltotta az igazi demokráciát, sem apám, sem anyám nem csinált hivatásában karriert, mert nem léptek be a pártba, mert fiaikat beíratták hittanra, mert minősítésükben azt találták leírva: „ideológiailag fejletlenek.”
Anyám 75 éves korában megözvegyült, s ami nem sikerült a kommunizmusnak, sikerült a csontritkulásnak, amely szép lassan megtörte gerincét. Így kellett előbb bot, majd mankó, végül tolókocsi. Jobb kezével előbb fogni, majd enni sem tudott, megtanult ballal. A krisztinavárosi katolikus szeretetotthon kellemes garzonjával, utolsó lakásától alig 100 méterre volt a biztos állomás, apácáival, gondoskodó nővéreivel, vele közel egyidős lakótársaival és mindennapi szentmiséivel.
Ez év január végén egyik reggel a nővér nem tudta felébreszteni. Gyors mentő, CT, Amerikai úti kórház s a diagnózis: agyembólia. Feküdt az ágyban, szemei lecsukva, bal kezét alig mozdítva. Ha kezembe vettem a kezét, kinyitotta a szemét, néha rám nézett, de láttam, hogy nem engem lát. Messze elnéz még akkor is, amikor szemünk találkozik. Ő már mást látott… Kezdődő tüdőgyulladását a jótékony infúzió megállította, az orrszondán át bevitt ételek ellenére nap, mint nap egyre kisebb lett az én anyám. Naponta mentünk hozzá, fogtam a kezét és együtt elmondtunk egy tized rózsafűzért. Ketten mondtuk, mert bár csak én mondtam, de az ő kezét fogva.
Néztem az én erős anyámat, aki sosem ajnározott engem, sosem ölelgetett, nem árasztott el puszikkal, de mindenkinél jobban szeretett, mint a bátyámat is, de ezt oly ritkán mutatta meg. Néztem megráncosodott öreg arcát, ahogy a műfogsorok eltávolításával hirtelen még öregebb lett, néztem még mindig szépen ápolt körmeit, hosszú ujjait, hallgattam halk levegővételét és rájöttem, hogy én még sosem szerettem úgy őt, mint most. Most, amikor egy élet utolsó homokszemei peregnek le az óráján. Megsimogattam a homlokát, amit ő érzett vagy nem, ki tudja, majd egyszer, ha sor kerül rá, megbeszéljük. Egy anya arca egy gyermek szemében sosem változik, ha közben ő maga változik is. Emlékszem, kiskölök koromban, milyen jó pofonokat tudott adni ezzel a két kezével, melybe most a kanül ver szöget; ezzel a két beteg kezével, hogy dobta be mindkét gombfoci csapatunkat a tűzbe, amikor a bátyámmal sokadszor veszekedtünk egy gól felett; emlékszem arra is, amikor belém karolva ő vezetett be a Tövis utcai templomba egykor az esküvőmön; s amikor ezzel a két kezével kedvenc sonkás palacsintámat sütötte. S most itt fekszik ezen a felfekvést gátló matracon, s oly kicsire töppedt össze, hogy alig van már valaki a paplan alatt.
… Hét, mint hét imádkoztam vele, és Babits-csal együtt kérdeztem a Jóistent –
aki mindent tud, és azt is: „mennyi kínt bír az ember, mennyit nem sokall még az Isten jósága sem, s mit ér az élet...S talán azt is, hogy nem is olyan nagy dolog a halál.”
Február 23-án, 89 éves korában meghalt anyám.