Jegyzet

Épp egy tucat éve, hogy barátaimmal minden április-május fordulóján egy közép-európai városba és környékére utazunk, megismerve, megnézve, megkóstolva azt. Idén Eszékre vezetett utunk, igaz bajai támaszponttal, mert a gazdasági válság ebbe is beleszól. Eszék egykor jelentős hadiúton feküdt, valaha még Zrínyi Miklós égette fel a török előtt az eszéki hidat, nyerve némi időt az újabb török rohamot megelőzően. Az eszéki híd tövében áll most is az eszéki óváros, benne a ferences kolostor, s benne a gvárdián, egy magyar ferences, Dukai Zoltán atya. Az atya – akit már három éve megismertünk – semmit sem veszített jó kedélyű ferences szelleméből, vendéglátása a régi; alighogy összefutottunk a kolostor udvarán (épp indult valahova), visszafordult, s menten pálinkát, bureket és mákos beiglit tett az asztalra; kisvártatva feketekávé is érkezett, amúgy törökösen, horvátosan, némi zaccal.
Mint elmondta, éppen másfél ferences él a városban, ő és egy betegeskedő atya, de Eszéken magyar már jó, ha száz, de az is inkább református. Aki még azelőtt volt, az a két évtizeddel korábbi háború elől átment Magyarországra, s onnan már nem jött vissza. Megköszöntük a szíves szót és a szíves vendéglátást; mondtam: „ezt csak kamatként fogadjuk el, azért a Szűzanya szoborért, amelyet már 300 éve Máriagyűdről hoztak ide, és az óta sem jutott vissza Máriagyűdre. Az atya – kérésünkre – kinyitotta a tökéletesen rendbe hozott barokk templomot, megmutatta a kegyszobrot, mi pedig hatan arra emlékeztünk, hogy több mint tíz éve gyalog zarándokoltunk Budapestről Máriagyűdre 490 km-en keresztül.
Körbejártuk az Óvárost, kimentünk a Dráva partjára is, majd kocsiba ültünk, Béllyén, Dárdán, Csúzon és Veresmarton keresztül a batinai hídon átkeltünk a Dunán egy csöppnyit Szerbiába – amely persze csak kilencvenkét éve Szerbia, egyébként Bezdán és Béreg; majd benéztünk Hercegszántóra. Hercegszántó az utolsó magyarországi város a határ előtt, nem kisebb ember született ott 71 éve, mint az egyetlen magyar aranylabdás futballista, a Császár, Albert Flórián. Ez már elég lenne ahhoz, hogy Hercegszántót várossá nyilvánítsa a hálás nemzet, megköszönve azt a genius loci-t, azokat a géneket, amelyek e helyen ilyen nagy embert adtak a hazának. De manapság Hercegszántó hírneve másból eredeztetik. Még e század elején visszajött Kanadából egykor itt született Vöő Sándor, aki az Újvilágban összegyűjtött pénzét templomépítésre akarta fordítani, de a kezdeményezése mellé nem állt oda senki; annyi pénze pedig nem volt, hogy egymaga templomot tudjon építeni, ezért arra gondolt, elkészíti a világ legnagyobb Szűzanya szobrát, amely egy méterrel magasabb, mint a chicagói.
Féltem a találkozástól, mert számomra a Szűzanya nem méret, nem mennyiség, hanem minőség; a világ legnagyobb Szűzanya szobra nem csábít, de ha már itt járunk, nézzük meg – mondtuk. Hosszan zötykölődtünk a földúton a Vodica, vagyis a Szentkút felé, mígnem a távolból felsejlett a szobor. Rozsdamentes acélszalagokból összehegesztve áll a pusztán, s ami a legérdekesebb, hogy – bár a chicagói mása, mégis – az arca egy igazi magyar asszony arca: kissé kunféle, széles járomcsontú magyar arc; engem leginkább apai nagyanyámra, Hangos Annára emlékeztetett, aki itt született pár kilométerre, Dávodon, a következő faluban.
Állok a langyos, április végi estében, a nap lassan ereszkedik le hátam megett a Dunába, s nézem ezt a szobrot; sokkal jobb, mint amitől féltem. Persze nem kell nekünk a világ legnagyobb Szűzanyája, jobb lenne, ha bennünk nőne nagyra a Szűz, s mindaz, amit ő képvisel, de már világunk csak ilyen. Rekordokra tör mindenben: legyőzni a másikat, le az eddigi rekordert, hisz ez az egész világ nem más, mint verseny. Csak az a kérdés: mikor tudjuk majd önmagunkat legyőzni.