Jegyzet

Meghalt egy jó barátom. Most, hogy elment, most látom, milyen közel állt hozzám, noha nem találkoztunk mindennap, néha hetekre eltűnt, hiszen nem is élt Magyarországon, de telefonjaival akkor is itt volt, ha nem volt itt.
A halál mindig fájdalmas és az irreverzibilis helyzet, amikor már nincs javítási lehetőség, nincs vigaszág, nincs újrakezdés e földi életben, szomorúvá teszi az embert. Az értelmetlen és váratlan halál még inkább, mint az övé is, aki 72 éve ellenére olyan egészséges volt, mint a makk, négy országban élt, kiskorú gyermekei vannak. Nem dohányzott, mértékletesen evett, még legkiválóbb saját borait is ínyencként és nem gazdaként fogyasztotta, pedig a szőlő, a bor volt a gyengéje. A másik, a magyar műkincsek, amelyek bárhol bukkantak fel a világban, bármely aukciósház árverésén, ott ő megjelent, s ha tehette, megvette az évszázados Széchenyi-gyertyatartókat, az eltűnt Markó-képet és hazahozta, hogy ami magyar, az újra Magyarországon legyen. Még sem volt nacionalista, Toscana-ban éppen olyan jól érezte magát dombtetői házában, mint mádi kúriájában. Patrióta volt.
Szerette az életet és az élet szerette őt. Bár folyton mozgásban volt, még sem volt ideges, s ha néha annak láttam és megjegyeztem, azt válaszolta: „Én csak akkor vagyok ideges, ha a gyermekeim betegek.” Önzetlenül szerette barátait is, akiknek az életében nem csak jelen volt, de rendszeresen bevonta őket a sajátjába is. Előbb ügyvédje voltam, aztán barátja is, aztán szinte családtagja is. Sokat hívott telefonon, nem csak programok megbeszélése végett, de ügyvédként is, mert aki ennyire éli az életet, annak mindig szüksége van jogászi segítségre is.
Két hete, pénteken keresett utoljára. Épp az irodámban tárgyaltam egy ügyfelemmel, ránéztem a mobil telefonomra, láttam, hogy ő az, lenémítottam a hívást, gondoltam, majd visszahívom, ha végeztem. Aztán közbejött valami és elfelejtettem. Másnap délután kapom a telefont, hogy baleset érte. Kertjében a kis fűnyíró traktorral nyírta a füvet, a meredeken a traktor felborult és legurult a domboldalon, ülésében ővele. Egy hétig küzdöttek az életben maradásáért az orvosok, de nem volt segítség.
Miért mondom most ezt el? Azért a telefonért, amit kinyomtam, mert akkor fontosabb dolgom volt, s őt ráértem visszahívni. Azóta sokszor jut eszembe az a délután, az az ügyfél, akivel akkor tárgyaltam és az, hogy miért nem vettem fel a hívást. Talán valami fontosat akart mondani, talán megbeszéltünk volna egy olyan programot másnapra, hogy még sem ült volna be a traktor nyergébe aznap füvet nyírni. Mióta életünket átjárja a telefónia-réme, mióta nincs olyan élethelyzet, ahol ne nyúlna utánunk a telefon csengője, én is nem egyszer, nem kétszer, de kényszerűségből kinyomom azokat a hívásokat, amelyek alkalmatlan helyzetben érnek, mert másként nem is lehetne élni. Erdőn-mezőn, színházban, bíróságon, galériában és étteremben vacsora közben az utolsó másfél évtizedig nem lehetett beleszólni az életünkbe, mert nem volt mivel. Ma már lehet, a legváratlanabb és leglehetetlenebb élethelyzetekben is ránk szólnak barátaink, családtagjaink, ügyfeleink. S persze védekezni kell és lehet is egy gomb kinyomásával. Csak az a baj, hogy sosem tudhatjuk, melyik hívás a fontos, melyik a sürgős és melyik az utolsó. S most furdal a lelkiismeret, miért nem vettem fel akkor pénteken azt a telefont. Hiszen, ha tudtam volna, hogy utoljára beszélhetek vele.
Egyedül a teremtvények közül, közvetlen az alma elfogyasztása után, megkaptuk azt a terhes tudást, hogy tudjuk, életünk véges, s egyszer elmegyünk e földi létből. Ezt csak az ember tudja, mert hisz evett a Tudás fájáról. De egyet még mi sem tudunk, a mikor-t. Ezért sokak szerint úgy kell élni, mintha minden napod, minden telefonhívásod az utolsó lenne. Én ezt nem hiszem, ha így volna, minden percünk, minden tettünk testamentum lenne, hisz tudnánk, már csak egy napunk van hátra. Így nyilván, nem lehetne élni, jobb, ha azt hisszük, minden nap után jön a következő, s íly botor gyanútlansággal éljük életünket.
Vagy húsz éve megkértem egy ügyfelemet, aki a vágóhídon volt vezető, mutatná már meg nekem, hogy megy ott az világ. Elvitt a marha vágósorra is, ahol a mészároslegények már akkor sem taglózták a marhákat, hanem egy szerkezettel homlokon lőtték. Mikor odaértünk, valami műszaki hiba miatt leállt a menet s az utolsó marha ott állt, homlokától tíz centire a fegyver csöve. Ott állt és békésen kérődzött, mert nem tudta, mi következik, ha megjavítják azt a valamit, ami miatt most megállt a gyártás. Néztem ezt a nemes, nagy állatot. Mit sem tudva állt ott és magunkra gondoltam. Jó ez így, ahogy van.