Jegyzet

Minden polgári családban megvoltak a kötetei, kinek több, kinek kevesebb. Halinakötésben. Sikeres író volt, mint oly sokan, akikről fél vagy háromnegyed évszázad múltán már senki sem beszél. De sokan vannak ilyenek. Ki emlékszik ma Földes Jolánra és világhíres regényére: A halászó macska uccájára, pedig a harmincas években tizenhárom nyelvre fordították le. Vagy Erdős Renéére, akinek a múlt század elején megjelent verseskötete még Ady Endréével vetekedett, s a fél magyar irodalom volt bele szerelmes, Bródy Sándor még öngyilkos is lett miatta, hál’Isten túlélte. Ebbe a sorba illik Nyírő József is, akit most, halála után majd hatvan évvel dobott fel egy balsikerű újratemetési igyekezet.
Egyáltalán e szó: újratemetés. Az elmúlt huszonhárom esztendő folyamatosan e szót hozta elénk, amikor annyi, de annyi személyt temettünk újra. Kezdődött Nagy Imre és négy társa újratemetésével, amikor 1989. június 16-án a nemzet először mondhatta ki azt, ami harminc évig a legnagyobb tilalom alá esett, hogy 1956 forradalom volt és a Kádári visszacsapás megtorlás és terror. Folytatódott Mindszenty Józseffel, akit végakarata ellenére már akkor haza hoztak Máriazellből, amikor a szovjet csapatok még itt voltak, pedig életében kikötötte, addig nem térhet haza a teste, amíg szovjet megszálló van az országban, de Mindszenty újratemetése tisztességgel lezajlott, mert ha valaki, hát ő megérdemelte a nemzet tiszteletét. Két évre rá egy korszak névadója, Horthy Miklós tért haza a portugáliai Estorilból 36 év után; itt már összecsaptak az indulatok, megtette a magáét az ötven év manipulálás, az egyoldalú informáltság, a kibeszéletlenség. E jegyzetnek nem tárgya a volt kormányzó személyének és pályájának az értékelése, noha az értékelés bennem (is) már megszületett, de ha valamiről vagy valakiről fél évszázadon át csak egyoldalú vélemény olvasható és hallható az sosem tesz jót. Nem neki, de magának a nemzeti tudatnak sem.
S most Nyírő, akinél szembemegy egymással az író és a politikus, hisz Nyírő jó novellák és regények írója volt, de rendkívül rossz politikus is, hisz képviselőséget vállalt az országgyűlésben és nem tudta, mikor kell azt abbahagyni. Úz Bence a magyar irodalom egyik felejthetetlen alakja, az erdélyi néplélek képviselője, de a politikus Nyírő már nem példakép, mert nem látott tisztán, nem csak akkor nem, amikor Szálasi regnálása alatt sem tudta, hogy itt már tovább nem lehet tisztességes ember képviselő, de már előbb, 1941-42-ben, amikor berlini útjáról visszatérve olyan tirádákat zengett Goebbelsről, amit egy író, aki ad magára, nem írhat le. Nem azért, mert tudjuk ki volt Goebbels, (már akkor is tudta, akinek volt füle a hallásra), hanem mert egy író nem ájulhat el egy politikustól, nem ajnározhatja és nyalhatja-falhatja, pusztán azon okból, hogy az író, a szellem embere felette áll a politikusnak. Márai, aki kortársa volt Nyírőnek és példája annak, miként viszonyulhat az író a politikához, Márai azt írta: 40 év felett mindenki felelős a saját arcáért. Nyírőnek az arcán nem csak a székely lélek irodalmi feldolgozása van ott, de ott van Szálasi rádiójának szerkesztése is. Ez az arc tehát nem példakép, mert az embernek csak egy arca van.
Ezzel az újratemetéssel megint elrontottunk valamit, amit nem kellett volna. Nem kellett volna Nyírőből ideált, székely hőst, irodalmi példaképet faragni, azon egyszerű oknál fogva, mert nem volt az. Nyírő Józsefet, mint mindenkit, jót és rosszat, kicsinyt és nagyot, megosztó személyt és egyesítőt megillet a jog, hogy saját szülőhelyén jusson neki két kapa föld, ahová eltemessék. Elég lett volna őt exhumálni Madridban, és tisztelői körében eltemetni Székelyudvarhelyen, minden csinnadratta nélkül. Nem kellett volna dísztemetést rendezni, Székely gyorssal körbehordozni Erdélyben, minden állomáson ünnepséget rendezni és provokálni a kilencven év után is kisebbségi komplexusban szenvedő románságot. Ez több volt, mint bűn, ez hiba volt. Megint az érzéketlenség, az aránytalanság, a parvenuség.
És persze szörnyű az a bornírtság, ahogy minderre a román állam reagált, ez a végtelen balkániság, ahogy a legrosszabb hatvanas-hetvenes éveket idézve állítottak meg mindenkit, nyittattak ki koporsókat, urnákat, kutattak át kocsikat, és egy fél Románia kereste a hamvakat, félve és remegve, egyben bosszútól szomjasan, nehogy egy magyar író, akit az elmúlt hatvan év alatt Romániában sem ítéltek el semmiféle jogcímen, mégis hazatérhessen szülőföldjére. És mi ezzel az államrezonnal vagyunk egy Unióban, amelynek a neve: Európai. És az megint megérne egy jegyzetet, hogy ilyen népekkel miként lesz egyre kevésbé európai az Unió, ahelyett, hogy kikényszerítené a civilizált viselkedést, fordítva, maga az Unió süllyed egyre lejjebb e népek nívójára.
Íme, a XXI-ik századi képlet: magyarok, románok semmit sem tanultunk és semmit sem felejtettünk. Mindenki úgy és azt teszi, amit az eltelt kilencven év alatt tett.

Uram, nem vagyunk méltók, hogy hajlékunkba jöjj...